Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

SOMLYÓ GYÖRGY Zavarban vagyok a mikrofon előtt. Nemcsak azért, amiért hasonló helyzetben mindenki zavarban van; mégcsak nem is azért, mert tudom, különvéleményt kell bejelentenem, és azt is tudom, a mi irodalmi életünkben alig van „veszélyesebb" a hasonló kérdésekben kifejtett különvéleménynél. Módom volt erről némi tapasztalatot szerezni a közelmúltban is. De nem ez hoz zavarba, hanem az, hogy csak most érzem igazán, mennyire tisztázatlan voltaképpen magam előtt is a saját véleményem Adyról. Erre mutat az is, ebben a pillanatban jut eszembe, hogy a XX. századi magyar költészet szinte minden jelentős alakjáról írtam már, ilyen vagy olyan alkalomból, Babitstól a nálam sokkal fiatalabbakig. Adyról egyszer sem. Valószínűleg azért, mert Ady értékelése oly végletesen egyértelmű általában, hogy az én más értelmű ítéletem is túlságosan végletesen fogalmazódik meg bennem, ha megpróbálom megfogalmazni. Én nem szeretem —• legkevésbé a magam véleményében szeretem — a manapság oly közkedvelt „sarkított" álláspontokat. A dolgok és kérdések teljes idomai érdekelnek általában, nem ilyen vagy olyan okokból kiélezett élei és kihegyezett sarkai. Mikor én a költészettel találkoztam, nem Ady volt már a nagy újdonság. Romantikus élete és sorsa sem volt többé a költősors jelképe. A mi számunkra akkor az igazán megrendítő József Attila öngyilkossága volt, Kosztolányi, Karinthy korai és nagyon is „prózai" halála, Babits hosszú, szemérmesen hősies viaskodása a betegséggel. Ady alakjában volt akkor valami avultnak érzett, tisztátlan „fin de siècle" bohémia. Költészete pedig, amelyet apáink még titokban a pad alatt olvastak, a gimnáziumban érettségi tétel lett. A hivatalos, az „iskolás" Magyarország szinte egyedül vele kötött valamiféle kompromisszumot a Nyugat költői közül. Mint az osztály „irodalmárának", s már aktív költőjének, magyartanárom jutalmaképpen nekem jutott az érettségin Ady, az egyet-