Vezér Erzsébet szerk.: Ifjú szívekben élek? Vallomások Adyról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972)

len modern magyar irodalmi tétel. Csakhogy én sokkal szívesebben feleltem volna Balassiból, Kölcseyből, Vörösmartyból vagy Madáchból, ezeket sokkal modernebbnek éreztem Adynál, és nemesebb, engem közelebbről vonzó szellemeknek. Nem is beszélve persze Babitsról és Füst Milánról, József Attiláról és Szabó Lőrincről. Voltaképpen, a dolog lényegét tekintve, ma is így érzek. Riasztón idegennek és időszerűtlennek találtam az ,,Én voltam Űr, a Vers csak cifra szolga .. ." ars poeticáját, hivalgóan „művészetellenes" magatartásával és nem kevésbé hivalgó folytonos nagybetűivel; a „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya..." émelygős perditaromantikáját, a vele oly békésen összeférő „Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen . . ." nemkevésbé romantikus hímgőgjével és „a kis női csukák . . ." casanovai nősténymitológiájával egyetemben; a sok Csönd-herceg, Halál-árok, Siker-asszony és Csók-kisasszony rikító allegorizmusát; a vers és a mondat testén amúgyis fenyegetően elburjánzó bús-ok, szent-ek, vad-ak, örök-ök, hős-ök élősdieit meg az életes-ek, örömös-ök, bilincses-ek, stb. hamar-avuló neologizmusaival is beojtó jelző-tenyészetet. Mindez oly erősen benőtte Ady valóban elementáris lirizmusát és mindig eredeti gondolati erejét, hogy a más stíluseszményekre tekintő szem alig tudta ezeket kibontani alóluk. Ehhez járult még e forradalmi erőkkel tele gondolatvilágot a kifejezésben oly sokszor elborító köd, amely — bármennyire idegen volt tőlük lényegében — összefolyni látszott ellenszenves ideológiák ködös kifejezésformáival. Ady hatalmasan teherbíró költői zsenijének, annyi bizonyos, hatalmas tehertételei is vannak. Amiket úgy érzetem, talán csak az utolsó korszak nagy versei, a Krónikás ének 1918-ból, E nagy tivornyán és társaik tudnak igazán görnyedés nélkül kiállani. Az igazsághoz — éppen annak bonyolult voltához — az is hozzátartozik, hogy néhány évvel előbb kb. első gimnazista' koromban, első elementáris találkozásomat a költészettel éppen Adynak köszönhettem volt. Kezdődő kamasz költőhajlamaim egy ideig mindenestül benne látták a költő megtestesülését. Még ma is megborzongok, ha felidézem azt a részegséget, amelyet összes verseinek első olvasása adott hónapokon keresztül. Annál különösebb és meggondolkoztatóbb számomra most is, amikor ezeket a gondolatokat próbálom nagy nehezen összefogni, hogy alig egy évvel ezután írt első komolyabb verseimben nyoma sincs semmiféle Adyhatásnak. Holott ezekben a versekben sokféle hatás kimutatható. Annak a felkavaró élménynek ellenére, amit Adytól egy évvel előbb kaptam, mihelyt önállóan próbáltam líraian meghatározni a magam mondanivalóit, egészen más hatások voltak szükségesek