Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Cikkek, tanulmányok

dott örökké nevezetes fog maradni nemzeti emlékeink között a korszak, melyben e meggyőződésre jutánk, s a nemzet első kötelességét sértené, ha nem tekintene hálával azon férfiakra, kik szebb jövőjének első csíráit szorgos kezekkel ápolák, ha valaha elfeledné, hogy kifejlődése korszakában, közdolgaink élén azon férfiú állt, kinek most ravatala fölött kesergünk. Ö az, kinek közbenjárása által e nemzet vallásos viszálkodásai kiegyenlíttettek; ő, kinek vezérlete alatt nemzetiségünk elismerését kivívá, s kinek szemei előtt egykor talán elérendő nagyságunk alapjai lerakattak., s kit mi könnytelt szemekkel most sírjához kísérőnk, azt áldva fogja említeni a jövő kor. E haza, melynek hosszú élete munkás napjait szentelé, melynek fájdalmait s örömeit egy félszázadon át megosztá, melyért melegen érzett, melynek kifejlődésén dolgozott, hív vezetőjének hálával tartozik, s le fogja róni tartozását. Mért nem engedé sorsunk, hogy azt némi részben mi, 'kik érdemeinek szemtanúi valónk, tehessük? Mi, kik őt az elnöki széken láttuk, kik hallottuk szavának hangjait, mellyel tanácskozásainkat vezeté, kik családi erényeinek tanúi valánk, s a magaviseletében polgáriasán egyszerű férfiúhoz föltekintve, oly szívesen hódolánk felsőbbségének, melyet nem csillogó fényűzésben, csak magasabb érzemények — s ismeretekiben keresett. — A jövő kor szobrokat állíthat, a jövő kor magasztalva említheti nevét, mi szerettük őt, s nem puszta hódolás — szeretetünk vala az, miit neki kifejezni akartunk, mit hivataloskodásának ötven éves ünnepén maga körül látott volna. A végzet nem engedé, hogy e* kivánat teljesüljön. A férfiú, kinek még hónapok előtt oly hosszú életet igérénk, hogy hálánk kinyilatkoztatását veszély nélkül véltük elhalaszthatni, nyugodni ment, s ős Buda várában csak egy sír maradt, mely felett a nemzet áldást mondhat. Fájdalom tölti lelkünket e gondolatnál, de keserveink közé vigasztaló érzemények vegyülnek. A sírbolt 'bezáratott, s a nemzet ősz nádorának tisztelt arcvonásait nem fogja látni többé; de a sírtól, melyet könnytelt szemekkel 'körülállónk, menjünk Buda várfalára, s ha átnézve, az emelkedő testvérváros házsora tűnik fel előttünk, ha eszünkbe jut, hogy e hazának messze határai között nincs hely, mely gyarapodásában József nádor munkásságának nyomait fel nem tartaná; át fogjuk látni, hogy őt egészen nem veszthettük el, hogy nemcsak neve, de életének egész eredménye megmaradt közöttünk. Ö bevégzé hosszú napszámát. A nemzet, melyet tehetetlen tespedésben talált, vezérlete alatt új életre ébredett, a haza parlagon állt, midőn határain átlépett, s ő jelen volt, s tanáccsal és tettel segíté a munkásokat, kik a gyomot kurták, a földet nehéz munkával előkészítek, s magokat hintettek el, mikből egykor dús aratást remélhetünk; ő hiven teljesíté kötelességét, a miénk felvigyázni, hogy fáradsága elhanyagolás által eredménytelenné ne váljék. Hisszük ugyan, hogy nem fog késni a nemzet