Fenyő István szerk.: Eötvös József kiadatlan írásai. 1846. május–1848. február (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Cikkek, tanulmányok

akkor ezernyi egyesek azon férfiútól fosztattak meg, ki magas hivatalának hatalmát az alantabb állónak javára is szívesen használá; s ha az időszaki sajtónak feladása közérzeményeket tolmácsolni, nem tölthetjük be azt jobban, mintha lapjainkban azon férfiúnak emlékét idézzük fel, kinek neve e pillanatban minden ajkon hangzik. Nem nagy érdemeinek kellő méltánylása célunk. Folyókint mely partjai közt továbbsietve, a felette tükröző tárgyaknak csak bizonytalan képét vetheti vissza, az időszaki sajtó, napon [sic!] alatt elhangzó szavával, ily férfiúnak méltó emléket nem emelhet; — de midőn ezt másokra bízzuk, érzelmünk késztet, hogy mi is kimondjuk a tiszteletet, mellyel iránta viselteténk, a fájdalmat, mely keblünkét veszténél eltörte. Kezünk nem emelhet márvány szobrokat; de hisszük, hogy a szerény koszorú, mely holnapig talán elhervad, de melyet ma hív kezek tettek le hamvaira, nem fogja disztelenítni sárját Nincs állandóbb emléke létünknek, mint az, melyet saját kezeinkkel emelénk. A hiány, melyet valaki, midőn a halál által családja köréből kiragadtatott maga után hagy, a jó, mit embertársaival tett s mi a jóitevőt túlélte, az igazság, melyet hosszú évek fáradozásaival a tudomány aknáiból felhozott, ez az, miben a családatya, az emberbarát, a tudós tovább él; ki munkásságát egy nemzet közügyeinek szentelé, annak nyomait csak a nemzet történeteiben kereshetjük. A kifejlődés, melyen e haza az utósó ötvenkét év alatt keresztülment: ez azon kör, melyben nádorunk emlékét fel fogjuk találni. Tekintsünk vissza azon napokra, midőn a dicső elhunyt 1795-ben királyi helytartónak kineveztetve, e haza közdolgait átvevé, s hasonlítsuk össze akkori állapotunkat a jelennel. — Távol legyen tőlünk, hogy e jelent kielégítőnek nevezzük: honunk, akadályoztatva természetes kifejlődésében, azon helyet, mely kiterjedése s népessége szerint illeti, még nem foglalta el; de ha visszanézünk, ki fogja tagadni, hogy haladtunk, s hogy az arány, melyben ez történt, hasonlíthatatlanul nagyobb vala, mit összes történeteink bármely korszakában. — Az ipar és tudományoknak minden ága, anyagi és szellemi kifejlődésünk, európai míveltség és saját nemzetiségünk érzete hatalmas lépésekkel mentek előre; s ha még távol van a cél, melyre törekednünk kell, távol fekszik azon pont is, honnan apáink egy félszázad előtt kiindultak, s ha nem büszkeséggel — melyre számos hiányaink érzetében jogosítva nem vagyunk — legalább önerőnkhöz való bizodalommal tekintünk a jövőre. Nézzük fővárosunkat. Amerre fordulunk, minden csak kezdve még, de kezdve úgy, hogy idővel nagyszerűvé építtessék. Ez képe hazánknak. A törzsök, melyet annyi vészek egykori díszétől megfosztanak, a benne szunnyadó erőket még nem fejtheté ki; a gyümölcsözés napjai még távol vannak, aligha egyes virágokat s most fejlődő lombot látunk, de ezernyi bimbóktól dagadó ágak fölött azon meggyőződés támad bennünk, hogy e törzsök zordon téli napjaiban el nem szára-