Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mezei András: Szerencsés, mindig a bajban

rem szerencsének nevezni, hogy az ellenforradalom alatt bebizonyíthattam: az vagyok, akinek vallottam magam. 1956 októberében Angyalföldön beléptem az MSZMP-be, s nem minden összefüggés nélkül, egy hónap múlva elveszítettem az állásomat. Akik eltanácsoltak a tervezőasztal mellől, így tették elém a kéziratpapirost, hogy ha van erőm, tehetségem, íróvá válhassak. Az egykori esztergályosból, lakatosból, útépítőből és hegesztőből így lett újságírógyakornok, újságíró, minisztériumi tisztviselő, s ami a legfőbb: olyan szerencsés ember, aki több ezer példányban terjesztheti a gondolatait, érzelmeit. Mindig éreztem, hogy a szenvedések, megpróbáltatások még jók lesznek valamire. Semmi sem történt hiába, szerencsés vagyok. De kit érdekelnek a te szenvedéseid? — mondogattam magamban. — Viaskodásod önmagáddal. A görcsből oldódásokat bizonyító költeményeket kinek akarod te „eladni"? Te szerencsés, mindig a bajban, — hiszen alig hogy megtaláltad a hazádat végre a szülőföldeden, az embereket, akik szeretnek, gyanakvás nélkül hisznek a szavadban, harcolhattál a kibontakozásért. .. Feleséget és otthont találtál végre... Alig hogy megláttál egy kis fényességet, máris homályosodni kezdtek szemed előtt a tárgyak, mindkét szemeden csaknem egészen elvesztetted a látásodat. Feleségedet is . . . Otthonodat.. . De te szerencsés voltál mindig a bajban! Nem csak az orvosi beavatkozás, az átültetett szaruhártya segített újra látni, nem csak azok, akik a szemüket nekem adták, de a közösség, amelyben élek. Van, aki megnyeri a főnyereményt, autót, családi házat vásárol. De ki olyan szerencsés, hogy az újjászületés élményét megszerezhesse?! Hányan vannak, akik visszajöhettek a sötétség birodalmából? Úristen, mi mindent láttam! Mikor elolvasom a verseimet kötetbe fűzve, megriadok. Sötét és komor színek. Viaskodások. És hányadszor kérdezem: megértik-e az emberek, miről is szólnak?! Észreveszik-e, hogy a lélek legmélyebb rétegeinek csuszamlása ez? Mert milyen fonákja a sorsnak, hogy akkor árad ki a szomorúság, amikor elvonultak a fellegek. Látható-e, hogy a felengedésről, a lélek teljes felszabadulásának folyamatáról van szó?! Mint azt versben is megírtam: Megszabadultunk a társadalmi bilincsektől, de hurcoljuk magunkkal még a múltat. A lélek teljes fölszabadítása lehet, hogy nálam nagyobb erőfeszítést kíván, de merem hinni, hogy nemcsak „saját fájdalmam-örömem". Minden vers egy-egy önleleplezés, csak azt ne higgye valaki, hogy egyetlen versben föllelhető a költő! Sokszor egy kötet sem elegendő — életmű kell hozzá. Igen, ha kiteljesedik az életmű mindabból,