Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Mezei András: Szerencsés, mindig a bajban

amit megéltem s amit még megérhetek. Lesz-e szerencsém ezután is majd mindig a bajban? — kérdezem. Mert tudom már, hogy a szerencse rendszerint azok mellé szegődik, akik tudják, hogy mit, s miért akarnak. Nem, én nem hiszek a véletlen-szerencsében! — mondanám —, valami mégis azt sugallja, hogy nem szabad, veszélyes lenne így kimondani, hiszen a visszájára fordulhat azonnal, az erejét veszíti el az igazság, mint annyi minden az életünkben, ami nem foglalható szabályokba, törvényszerűségekbe. Igen, a céltudatos emberi erőfeszítés legfelsőbb határa és még valami, valami, ami Több, ami önmagunk fölé emelhet a legválságosabb helyzetekben is. Valami megfoghatatlan . .. Nem az Istenre gondolok. „Szörnyű lehet" — simogatta meg a homlokomat, az operáció előtt Genfben az apáca — „maga nem hisz az Istenben, akkor a pokolra kerül" — húzta a hordagyamat a szemészeti klinika fehér folyosóján a műtő felé. Valóban, miben is hiszek — döbbent belém a kérdés —, miért hiszem azt, hogy látni fogok, élesen, pontosan, mint bármelyik ember, és kitárul előttem a világ: színek és formák gyönyörűsége... Miért is hiszem? — motyogtam magyarul a francia, olasz és spanyol betegek között. Egyszerű: valaki meghal, valakinek a szaruhártyája tovább él a te szemeden. Egyszerű: millió sebész tapasztalatából született meg az egyetlen sebész, kinek a kezében hinni lehet. (Remélhetően jól aludt, nyugodt, kiegyensúlyozott éppen a családi élete.) Remélhetően az orvos is bízik, hisz valamiben — talán az Istenben? Mit mondjak? Mit motyoghatnék a francia orvosok között magyarul? „Hiszek a szervezetem fiatal, újrateremtő erejében?!" Mutassák meg a kést — kértem az orvosokat az operáció előtt. Hideg fémdarab csillant, még néhány másodperc és életem fordulópontjához érkezem. Magamban bízzak? — nyilaltak belém a kétségek: sokat tudsz, mégsem tudsz mindent. Miért nem imádkozol úgy, mint gyermekkorodban mindig az elalvás előtt?! Nehezebb, gyötrőbb ez az állapot? Vigasztalanabb ez a „materializmus", hiszen a professzor templomba jár vasárnaponként, de a műtőben ő is materialista! Ismeri az anyag tulajdonságait, az élettan törvényeit. Üzletről, nőkről beszélgetnek az operáció közben .. . Hiszek az együttes emberi erőfeszítés sikerében — mondhattam volna, válaszul kétségeimnek, csakhogy az emberi erőfeszítés végtelenebb, megfoghatatlanabb, mint a szabályok, törvényszerűségek, mint a kimondott szavak. A szerencséhez cél kell, mint vaknak a világosság: akarat, erő, összefogás és mellém szegődik... igen...