Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

mint ahonnan elindultam: van egy élményvilágom, ismerem életünknek olyan szeletét, amit belülről aligha ismer más, arról kell hát beszélnem, ez talán nemcsak írói pályámra lesz haszonnal. Szolgálhatok is vele. Szolgálhatok magamnak, másoknak, szolgálhatok a jövőnek. Amikor először jutott eszembe ez a szó: szolgálat — akkor születtem meg másodszor. És már csak a szám dadogott olykor, a magatartásom, gondolom, többé nem. 1956 után kezdtem újra írni, és e kétértelmű években igyekeztem nem kétértelműén. Talán jelképes, hogy az a regényem — az első 1949 óta —, melyben múltamat összefoglalni próbáltam, leszámolni maradék illúzióimmal is és amit máig legfontosabbnak tartók, a „Hamis pénz" a baljós október 23-a előtt két nappal jelent meg. És ahogy könyvként megszületett, azonnyomban meg is halt, — jóformán alig tudnak róla. Még égtek a romok, füstölögtek, egy könyvesbolt máglyája alól — Sztálin összes művei mellől — a kutyám szaglászta-kaparta elő egyik megperzselt példányát. Ez a regény — ismétlem, a legkedvesebb — a régi, habozó, tiltakozó-gyanakvó életem lezárása volt. Aztán írtam meg az „Amen, amen" című novellámat, ennek az októbernek hangulatát, tanulságát idézve, írtam meg mindent. Akkoriban légüres térben jelentkeztem — nem sokan vették jónéven —-, mint annyian nemzedékemből. És nem akartam mást — ma sem akarok —, mint múltam tanulságait levonni, helyemet figyelni és rögzíteni a mában, abban az életben, melyért nem tettem semmit, melybe csak belékerültem, előbb vendégnek, aztán állampolgárnak, és amelyet vállalok. Vállalok, ha nem is mindig könnyű és egyszerű. De mást már nem tehetek, és — nem is tennék. Ha kívülről nézem életemet, pályámat, én is azt mondhatnám: könnyen ment. Ha belülről, akkor... — éppen erről próbáltam szólni. Író lettem, voltak mestereim, figyelmeztetőim, noszogatóim, lebeszélőim. Elmondhatom — és nem büszkén, de keserűséggel —, elértem, amit akartam, amire képes voltam. Egyetlenegy sikerült sokára. Egyetlen szerelem nem kapott viszonzást, ez a színház volt. Az a varázs, ami akkor Bécsben megcsapott, amitől többé szabadulni nem tudtam. Aztán sikerült ez is, és még időben. Szegény anyám, porlik már a földben, sosem porlik életemben, emlékezetemben .. . "ös vitt először színházba, ő vitt el később is. És nem láthatta egyik színjátékomat sem. Amikor az elsőt, a „Záróra"-! bemutatták, már ágyhoz kötötte az öregség, betegség. De a rádióközvetítést még végighallgatta. Feküdt az ágyban, éberen, fi-