Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Thurzó Gábor: „A lelkem üdvössége..."

gyelte. És amikor felhangzott az utolsó taps, és amikor a szpíker bemondta, most jelenik meg a rivaldafényben, tapsot megköszönni, Várkonyi, Bulla El ma, majd amikor bemondta: mindazt, amit hallhatott, én írtam, az ő fia, nekem is szól a taps, — akkor elsírta magát és csak ennyit mondott: — Fiam, hát mégis író vagy? Most hitte csak el, amikor a színház varázsa vett körül, amikor tapson, tehát közvetlen kapcsolaton is lemérhette, író lettem. Azóta hitetlenségében csak néhány kritikus osztozik. De ezen, — talán — túl tudja magát tenni az ember. Álltam mellette, fogtam a kezét, néztem a könnyeit. És hirtelen eszembe jutott az ifjú Keresztury Dezső szigorú erkölcsű intelme: „Azért írj, hogy megmentsd vele a lelked üdvösségét." Sikerült-e már, vagy még mindig útban vagyok feléje? Mindenesetre mást sem próbálok. És ha csak részben sikerült eddig a rámszabott, nehéz vállalkozás, talán lesz még időm és módom rá, hogy sikerüljön egészen.