Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Molnár Géza: Pályakép

MOLNÁR GÉZA : PÁLYAKÉP „ . .. könyveit mérsékelten elismerő kritikák fogadták. Amióta trilógiáján dolgozik, egyre kevesebbet hallani róla, alig szerepel, ritkán ad életjelt magáról. Életének nincsenek szenzációs fordulatai, a hangoskodás, magamutogatás nem kenyere. A nagy vállalkozások korát éli." Az idézet — könnyen kitalálható — rólam szól. A Hajdú-Bihari Napló „Élő magyar irodalom" című rovatában jelent meg, 1964 szeptemberében. A pályaképet jellemző kritika bevezető néhány sora ez, s írója, akit nincs szerencsém személyesen ismerni, pontosan azon a bizonyos „mérsékelten elismerő" hangon szövegezte véleményét, s ez alkalommal nyugodtan mondhattam volna „mérsékelten korholó"-t is, — nézőpont kérdése az egész. Bizonyításul idézhetnék sok mindent az írásból, kiragadott félmondatokat, bekezdéseket, melyek mindegyikét a nyilvánvaló jóakarat, a tárgyilagosságra törő igény szülte, de amelyek a fogadó fél (a magam) tudatában merően másként jelentkeznek. Valahogy így: az író megírja könyveit, de önmagát is beleírja, verdeső szívét, lépét-máját, érzékeny idegeinek hálóját, ott van bennük mindenestől, egész agyával s tudatalattijával, létező valóságában. Aztán a kritikus lapozgat az idegekben, lépben-májban, tudós mondatokat ír: „Ez a totalitásra törő igény okozza Molnár Géza írásainak közismert hibáját . .. néha puszta történelmet ír . .. a semíatikus regények íródtak ezzel a módszerrel... az író adós marad a művészi élmény nyújtásával ... írásai csak helyenként igazolják témaválasztásának igényességét ..." Hát hogy is mondjam csak? . .. Eleven boncolás ez. Vagy: az író áll a nyilvánosság előtt, félszegudvariasán mosolyog, szerényen, mert így illik, mellette beszél a