Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Molnár Géza: Pályakép

kritikus s közben, mindenki szeme-láttára rövid, erős ütéseket mér •a vesére, a májra, a szívgödörre. Az író halványan mosolyog, —• de közben elakad a lélegzete. Nem szól semmit, neki tilos szólni, ő már elmondta a magáét a könyveiben, neki csak mosolyogni lehet, együtt a jóakaratú kritikussal, együtt a mosolygó közönséggel. De van még egy lehetősége: a következő könyve. Abba újra beleírhatja eleven-magát. Nem, nem író-kritikus vita szomorú majomparádéjáról van itt szó. most. Nem viszont-válaszról, melyet mindenki ásító kedvtelenséggel olvas. Pályaképemet szövegezem, mit végeztem, mit akarok csinálni. Vajon csakugyan torzít-e a tükör? . . . Ha kegyetlenül is, de miben mutatja a valót? . . . Az idézett cikk címe: a nevem, mellette születésem évszáma, zárójelbe téve. Hiába a zárójelek, mementó ez az évszám. Éppen a mai napon töltöttem be negyvenedik évemet. József Attila jut eszembe: „ . .. mellyel egy kávéházi szegleten . . ." Ez is születésnapi ajándék, ez az írás, magamnak, csak éppen nem kávéházban írom, hanem az ebédlőasztalon, sietve, kapkodva: vendégeket várunk vacsorára. Lakásunkból látni lehet a Szajnát, a túlpart neonfényeit ringatja tükre. A rakparton zúgva rohanó autó-áradat, a zaj felver a hatodik emeletre. A Hajdú-Bihari Naplót a posta hozta, Pest, az irodalmi világ messze van. A távolság múltamról is leválaszt, föléje emel. * Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Apja-anyja szegényemberek voltak, biz' igaz, hogy a templom egerénél valamivel gazdagabbak. Apa szívós-kötött ember volt, ijesztő-félelmes bikákkal mérkőzött a vágóhidakon és szelíd tehenekkel. Nem volt nála erősebb senki egész Rákospalotán. Télen a rokonoknál kövér disznót vágott, egész nap véres húsokban turkált, égett a keze alatt a munka, sikamlós tréfákat mesélt a nagynéninek, aki teleszájjal kacagott, de éber szemekkel lesett a hurkapépre s folyton dirigált: „Még egy kis borsot, Náci . . . Még egy kis. paprikát, Náci ..." Apa egész délelőtt eltűrte a kommandókat, délfelé azonban figyelmeztetően felemelte csonka mutatóujját — melynek hegyét valaharégen elvitte a darálógép — s csöndesen ennyit mondott: „Amália, most már elég legyen". S a rengőhúsú asszony nem szólt többet, lehetőleg nem is mutatkozott apa közelében. A kisfiú csodálta apját, szeretett mellette aludni, megvárta míg hanyattfekve elszívta a pipáját, jó mélyre húzódott a köhögtető