Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

Csodálatos nyelv volt az, ma már nincs meg többé és nem is lesz. A hírlapírás. később a rádió, azután a mindenféle politikai hazugságokkal megmérgezett jövő-menő, általfutó emberek ezt a nyelvet tönkretették, széttaposták, kibelezték, értelmét kivették és elveszítették és amikor az a nép a lelkét veszítette el a liberális-kisbirtokos-szabadversenyes korszakban, ugyanakkor veszítette el vele együtt a nyelvét is. Ami természetes. Elkövetkezett életemnek egy olyan nagyon-nagyon régóta várt, tíz éven keresztül rejtegetett, titkon hirdetett, a csüggedőket ezzel sokszor biztató korszaka, elkövetkezett, amikor egy éjszaka álmomban oroszul beszéltem reggelig és az első szovjet járőrt, amely lakásunkba bekopogtatott, orosz nyelven köszöntöttem. Megírtam már azóta, hogy e csodát Pável Petrovszkijnak, egy fiatal ogyesszai egyetemi hallgatónak köszönhettem. Vele Vajszlón, középiskolás koromban, mint hadifogollyal meleg barátságot kötöttem, előbb franciául beszélgettünk, majd megtanított engem oroszul. Hetedikes, nyolcadikos koromban oroszul írtam hellyel-közzel a naplómat, oroszul azokat a szövegeket, amelyekről nem akartam, hogy a hátam mögött elolvassák lakótársaim, vagy a lakásadó aszszonyom, egyéb személyek, akik szívesen turkáltak lelki életemben, nemcsak kíváncsiságból, de komiszságból is. Pável a barátságot teli marok ajándékkal viszonozta, amikor már nem is tudtam, hogy hol van. A vele folytatott orosz beszélgetések az első szovjet katonák megjelenésének éjszakáján álmomban újra visszatértek emlékezetembe. Attól a reggeltől kezdve a szovjet katonák százainak mindenféle fajtájával, ukránnal, orosszal, mongollal, baskírral, tatárral, egyéb nemzetiségi szovjet katonával néha egész éjszakákat beszélgettem át és vitatkoztam velük. „Papának" neveztek, megöleltek, megcsókoltak, dohánnyal, kenyérrel, főzelékkel, borral láttak el. Tiltakozásom ellenére. Családomban senkinek a hajaszála sem görbült, semmiféle holmimhoz senki nem nyúlt. Ügy őrködtek mellettem és a családom mellett fegyveresen és váltották egymást, mintha valami magas hel,ről érkezett központi katonai parancsnak engedelmeskedtek volna: hogy ezt az embert, s ennek az embernek a családját baj nem érheti. Nagyon nehéz időket éltünk át a németeknek a Várból való kitörése éjszakáján. Egykét napig lőállássá változott az én dolgozószobám is. De amikor a harcok befejeződtek és elhangzott az utolsó puskalövés, a nálam lakó szovjet tisztek, egy ezredes, meg egy kapitány, feleségemmel, lányommal együtt ott sürgölődtek a magyar katonák között, akik az ablakom alatt álltak, velük együtt osztogattak kenyeret, szalon- (i6 -