Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

nát, teát. És veregették meg a vállamat: „Jól van, Papa, a magyarok mindent megkapnak, ami most jár nekik, annyi szenvedés és éhezés után, amit a németek miatt szenvedtek a Várban." Ezt is Pávelnek köszönhetem, hiszen ha nem tudtam volna már az első szovjet katonával az anyanyelvén beszélni és azután a több százzal, ha Pável nem lett volna a barátom, ha Pável nem szeretett volna .. . Miért tudtam a sokféle szláv néppel olyan szabadon érintkezni? Ezt a képességet talán Martinovics Ignác küldte nekem? Az illírhorvát mártír, akit lefejeztek a Vérmezőn és aki az én anyai nagyapámnak, Martinovics Gyulának apai nagybátyja volt? Én az írói voltot életformának, stílusnak tekintem, úgy ahogy minden művésznek a művészi voltát az ő életstílusának, létformájának kell tekinteni. Egy Picassótól nem tudom elválasztani sem a korai kubista, sem a későbbi impresszionista képeit, akár a bikaviadalt, amiért annyira rajong. Hogy csak egy példával magyarázzam ezt. Hat-hétéves koromban a hallott, s megismert népdalok nyomán kezdtem népi, meg saját melódiákra verseket kitalálni. Egészen egyszerűen, mert nekem tetszettek és mert mélységes érzelmekkel, tehát a szeretetnek, a gyűlöletnek, a félelemnek, az örömnek, vagy akár a mámorosságnak az érzésével töltöttek el. De hogy miért lettem író? S hogy például nem gépészmérnök, ha már „életemnek egy sötét fokán" gépészmérnök akartam lenni és a gépek iránt, a matematika, fizika iránt nagy és folyamatos érdeklődés élt bennem. Azért íratott az apám reál-iskolába és nem gimnáziumba, mert gondolta, inkább szükségem lesz a matematika, fizika, geometria stb. tudására, mint a latin meg a görög nyelvre. Később pótolnom kellett, amikor megtudtam, hogy inkább kell a latin és a görög nyelv. Tehát tanultam latinul és görögül. Ám hogy miért lettem író, azt nem tudom megmondani, csak azt, hogy milyen kérdésekre próbáltam választ kapni. Ugyanazokra, amelyeket ötéves koromban tettem fel a kertünk egy ma is pontosan előttem álló sarkában, egy hatalmas orgonabokor alatt, amikor a virágokra szálló lepkéket és fölöttük a kék eget s a bárányfelhőket néztem. A szörnyű kérdés: miért? Ki vagyok én? Akkor Jancsinak neveztek a cselédek, a házvezetőnő, az apám, a testvérem, a pajtásaim. Ki ez? És mi 'ez? Honnan van? És miért? Mi volt azelőtt? Volt-e nevem? Tudtam én akkor arról, hogy én vagyok? És miért kell énnekem lennem? Ez miért szükségszerűség? Miért nem tehetem meg-