Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Kodolányi János: Visszapillantó tükör

sőbb anyám Püspökladányban, tizenöt éves korom óta haláláig részeltetett engem. (Ez elsősorban Chopin volt.) Végezetül, amit 1919ben, 20-ban, a húszas évek elején Tóth Aladár, Telegdi Bernát, Fáy Árpád és még egynéhány zeneértő barátom segítségével a mozarti, a bartóki zenében ismertem meg. (A Boldog békeidők regényem, amelyet 1949-ben nagy örömmel, játszi könnyedséggel írtam, életemnek éppen erről a korszakáról szól, sajnos a kritika részéről mind a mai napig abszolút mellőzésben részesül. Csupán most, a horvát-szerb kiadás alkalmából és az ottani kritikák olvasásakor tűnik ki, hogy ez a művem mennyire élénken hat az olvasóra. Nem is lehet másként, mert ez a könyv summája a zenei élményeknek, az anyától való elszakadás, a különféle nemzetiségű emberekkel való megismerkedés élményének.) Ezután egy merőben más világ következett, a Dráva-szél világa, a Mecsek és a Zengő sötét, hatalmas erdői és ormai után, a síkság, a ligetek, a gyümölcsösök, a szelíd kertek és a hófehér népviseletben járó, gyönyörűen beszélő nép énreám szinte varázslatos erővel ható világa. Sokan a szememre vetették már, hogyan lehetséges, hogy én ennek a népnek, az ormánságinak, szörnyűséges bűneit, amelyek sajnos, jóslataimat igazolva ma már az egész magyarság szörnyűséges bűneivé váltak, hogyan tudtam én ezt a népet annyira idillinek, tisztának és példásnak látni. Most már hatvanhatodik évem határáról visszatekintve nem csodálatos ez. Hiszen a nép, amivel mint hatéves gyermek megismerkedtem, amellyel napról napra találkoztam, s amelynek életébe oly intenzíven hatoltam bele, ahogy ma tudományos felkészültségű etnográfusok sem hatolhatnak, sok szép, bár kihalóban lévő vonással ismertetett meg. Természetes demokratizmusom ott ülte diadalát azokban a parasztházakban, ahol közelből tapasztaltam a nép mindennapi életét. Érdekes, hogy ebben a korszakban nemcsak a régi típusú Drávaszéli népdalok ragadtak meg bennem, mert rajongtam értük, hanem az ormánsági nyelv is. Véglegesen és mindörökre a Dráva-szél népe tanított meg anyanyelvemre, azóta tudok magyarul, azóta vizsgálom nyelvemet, tudományos eszközöket is igénybe véve. Nem lényeges kérdés, hogy történelmi regényeim nyelve tudományosan valóban Árpád-kori nyelv-e. Az Árpád-kor nyelve feltámadhatatlan, de a lelke feltámasztható és ezt a lelket én igenis feltámasztottam, éspedig a Dráva-menti magyar nép élő. ható. halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből. Ez a nagy dolog életemben, íróvoltomban. ez a maradandó, ez a lényeges, ez volt az új világ, amit nekem a Dráva-part magyar népe megnyitott.