Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Gereblyés László: Hitvalló irodalmat!

Ami az iskolatársakat illeti, kis közösségünk tagjai közül egyikmásik ismert író és a későbbi években küzdőtársam is lett (Fáy Árpád, Kodolányi János, Pákozdy Ferenc). Épp, hogy csak belekóstoltam a fővárosi életbe, amikor már verseimet közölni kezdték a napi- és hetilapok. Az első folyóirat, amelyben versem jelent meg, az Együtt volt; a főszerkesztő, a költők iránt szigorú és egyúttal szeretetteljes Nagy Lajos jóvoltából. Mind sűrűbb és barátibb találkozásaink folytán forradalmasítóan hatott gondolkodásomra, magatartásomra egyaránt. Hasonlóképpen a forradalmi cselekvés és szemlélet útjára vonzottak a Nagy Lajosnál jóval fiatalabb társak, különösen a sajtóban akkortájt a „magyar Barbusse"-ként emlegetett Gergely Sándor, azután a Párizsból nemrég hazatért Illyés Gyula. Magával hozta a francia avant garde irodalmi mozgalmának oly vonzó levegőjét, hiszen a nékem barátságból adott nyelvóránk is úgy végződött, hogy a legközelebbre fejből kellett fújnom a többi között Apollinaire híres versét, a „Sous le pont Mirabeau"-t. És József Attila? Amikor elolvastuk a Kék madárban megjelent Lázadó Krisztus c. versét, egyszeriben közeli barátnak és közénk tartozónak éreztük. A szoros kapcsolat a Forrás első számainak megjelenése után következett el. Tamás Aladár, a 100% szerkesztője, a kórusmozgalom szervezője, később háromévi fegyházbüntetést szenvedett el a szegedi Csillag-börtönben. Pákozdy pedig verseiért töltött le nyolc hónapot a Gyűjtő-fogházban. Csakhogy a meghurcoltatások sem hatottak reánk elriasztóan: A Forrást követte a Társadalmi Szemle, amelynek szerkesztője letartóztatásáig dr. Sándor Pál volt — Madzsar József főszerkesztő mellett. De nem is győzném felsorolni mindazokat a kiváló munkásokat és értelmiségieket, akik reám, a fővárosba került fiatal íróra alakító hatással voltak. A munkásmozgalom legkülönbözőbb köreivel (a szó szoros értelmében is: mint a Stromfeld-kör, a Jaurés-kör) keletkezett alapos és végiggondolt kapcsolatom. Ez magával hozta az olyan kiváló tanítómesterekkel való érintkezést is, mint a természettudós, főszerkesztő Madzsar József, vagy Stromfeld Aurél, a magyar vörös hadsereg egykori vezérkari főnöke. Másfelől az ilyen szervezetek és találkozások révén ismerhettem meg mégjóbban a külföldön előretörő forradalmi irodalmi áramlatokat. A szovjet irodalom hőskorából legközvetlenebb erővel hatott rám Majakovszkij (pedig akkoriban csak néhány versét ismerhettem meg, mint ahogy Jeszenyin-t és Gyemján Bednij-t se sokkal több művükből). Mind a mai napig élnek bennem Gladkov Cement-jének, Taraszov Rogyionov Csokoládé-jának, Libegyinszkij Egy hét-jének forradalmi romantiOQ — . >o —•