Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Gereblyés László: Hitvalló irodalmat!

kával bevont alakjai, hangulatai és problémái. Csaknem egyidejűleg szüremlettek be hozzánk minden tilalom ellenére a német kommunista költök (Johannes R. Becher, Brecht, Toller) versei is. Mindé fiatalkori hatásnak megvolt az eredménye. Részük volt abban, hogy idővel csakugyan szocialista költővé érlelődtem. Néhány esztendővel később Füst Milán véste különös varázserővel lelkembe egyik-másik erkölcsi alapelvét, esztétikai tanítását. Javamra váltak. Csak egy-egy példát: fiatal író ne vesse bele magát a „szabad íróság", a társadalmi függetlenedés kalandjába, kötődjék valamilyen közösséghez. Tőle tanultam meg az indulat lendítő szerepét a költészetben és a művészetben általában. 1938 tavaszán, új forrongásos szakasza kezdődött életemnek. Franciaországba vetődvén, Bölöni Györggyel, Károlyi Mihállyal, Pór Bertalannal és a régi baráttal, Tamás Aladárral való találkozás volt rám elsősorban szellemileg előre lendítő, erősítő hatással, a népek gerincét roppantani akaró fasizmus előretörésének idején. És mégis, ugyanez volt az új megismerések, további tanulások, izgalmas, de rövid szakasza is. Ismerkedés Aragonnal, Tristan Tzarával és több más olyan költővel, akinek költészetét később, a megszállás idején, valójában az illegalitásban kezdtem alaposabban tanulmányozni, majd fordítani. Ebből a korszakból született a „Szabadság" című antológia, a franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom kiadásában, Párizsban, a fölszabadulás másnapján. Ebbe az egyénre és közösségre egyaránt iszonyatot zúdító korszakba természetesen nemcsak a francia—magyar Ellenállás szervezeteivel és költészetével való belsőbb kapcsolat kialakítása tartozott bele, ide sűrűsödött az önkéntes katonai szolgálat, meg a német hadifogság próbatétele is. A fölszabadulás élményében tulajdonképpen kétszer volt részem. Párizsban átéltem a megszállók kitakarodását, a fegyveres felkelés napjait, az Ellenállók forradalmi akaraterejének diadalát; együtt örültem a francia néppel a győzelem napján, 1945. május 8-án. Csak jónéhány hét múltán vágtam aztán neki hetedmagammal az Alpesek szédítő ösvényein keresztül hazafelé vivő utaknak. Hol gyalogszerrel, hol meg autóstoppal és vonattal jutottunk el a magyar határig. Itt éreztem át másodszor is a felszabadulás élményét. Ars poeticám, lényegét tekintve, mind a mai napig nem változott. A pályakezdet idején sem tudtam közönyös lenni a közösség, a világ dolgai, az emberiség sorsa iránt, noha híve voltam a költői felfogás tágasságának. Ma sem tudom elképzelni, hogy a költő akár népének országépítésében, akár az emberi haladás és béke védelmében tétlen vagy érzéketlen maradhasson. Indulásom óta meg-