Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Füst Milán: Sokat dolgoztam életemben

tulajdonságuk. Hosszúsoros versek voltak, amilyeneket még nem látott, ritmikájuk pedig szintén vadonatúj, nem a szokásos jambikus vagy daktilus formában zajló, tehát a menetük nem volt szabályos, hanem a változó indulatmenethez alkalmazkodó. Nem szokásom az, hogy saját munkáimat olvassam, de az öregség tehetetlensége arra késztetett, hogy nemrég utánanézzek, mit is csináltam én egykor? S mondhatom: nem győztem csodálkozni e verseken, szinte fölfedeztem azt a fiatalembert, aki valaha voltam. Mintha most érteném csak igazán, hogy mi e versek érdeme. Egyszóval: sokra tartom őket, nem is szólva arról, hogy nem győzök csodálkozni azon, hogy honnan vette ez a huszonegy éves fiatalember ezt az új módit? Csakhogy, bámulatos módon, ez a lírai folyam csakhamar elapadt. S ennek a most már huszonnégy éves fiúnak volt annyi ítélőképessége, hogy nem erőltette azt, amire képtelen volt, utánozván az eddigieket, csak azért is! Más mesterség után kellett néznie. Kiderült, hogy benne a lírai indulathoz legközelebb áll a drámai indulat. Drámát írtam tehát, de sok volna végighaladni egész írói életemen. Elég abból annyi, hogy Magyarország legfőbb kritikusa ezt a drámámat a legjobb magyar* drámának nevezte, aminthogy előre megjövendölte azt is, hogy nem lesz vele a színházaknál sikerem. így is lett. Ezt is úgy írtam ugyanis, hogy fogalmam se volt róla, mi az akkori színházi divat, hogy mit szeret a közönség. S ez a munka csakugyan túl sötét volt ahhoz, hogy a nyárspolgárok tetszését elnyerje. Minthogy azonban nagyon szegény ember voltam, rosszul fizetett ideiglenes tanárja a főváros tanintézetének, ez a balsiker, a színházaknál elért fiaskó, nagyon elkeserített. Megint más mesterség után kellett néznem. S itt egy kis elmélet következik. Éspedig: az elbeszélő próza egész más valami, mint akar a líra, akár a dráma. Ez pedig mindenekelőtt azt jelenti, hogy míg a líra és a dráma heves, izzó, gyors lefolyású, indulatmenetekből áll, addig a próza lassú menetet és türelmes kedvet követel. Vagyis az egyik rohanó hegyipatakhoz, a másik a széles Dunához, vagy még inkább a Volgához és Amazonászhoz hasonlítható. Mert minél türelmesebb az elbeszélő, annál jobb. De mindezt, hogy ez így van, csak húszévi kemény munka, húszévi kísérlet után tudtam meg. Gogolt tanulmányoztam, majd Tolsztojt, majd Leszkovot, vagyis a nagy orosz klasszikusokat. Megtanultam kívülről Dickens Copperfieldjének első kötetét, s azt hittem, hogy nekem is úgy kell írnom, ahogy ezek a nagyszerű művészek írtak. S miután sok kísérletem, amelyen éveken át dolgoztam, mind sikertelennek bizonyult, vagyis temérdek munkámat tűzbe dobtam, végül is rájöttem valami nagyon fontos tudnivalóra: vagyis, hogy