Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Füst Milán: Sokat dolgoztam életemben

hiába becsülöm én olyan sokra Dickenst a Copperfieldje miatt, és Tolsztojt a Polikuskájáért és Kareninájáért, vagy Leszkovot Az elvarázsolt zarándokért — én más ember vagyok, mint ők, nekem irhásként is kell dolgoznom, mint ők, vagyis, ha prózát akarok írni, legfőbb és legelsőbb kötelességem az, hogy saját írói természetemet megismerjem (vagyis, hogy az milyen tempót diktál, tehát nem lehetek olyan nyugalmas, mint Tolsztoj, sem annyira nyájas elbeszélő, mint Dickens, sem annyira hazáját-látott, tapasztalt ember, mint Leszkov), tehát aszerint kell sáfárkodnom erőimmel. Itt tehát az történt velem, hogy míg a lírában, és mondhatni a drámában is, semminemű mester példájára, tehát semmilyen iskolázottságra sem volt szükségem, hanem reábízhattam magam démonjaimra, s azok csodáira, addig a próza kapujában meg kellett állnom: itt bizony tanulni kellett. S tanulási időm bizony, elég sokáig tartott. Igaz, közben egy s más mégiscsak sikerült nekem a prózában is. Az már régen kiderült előttem, hogy nekem, mint egykori lírikusnak, sokkal ajánlatosabb első személyben beszélnem: néhány nagyon kedvemre való elsőszemélyű elbeszélést írtam tehát, még e prózával való küszködések előestéjén, aztán tovább folytatódott a küzdelem. Ismétlem, több rossz harmadik személyű elbeszéléssel veszkődtem, a Tolsztoj nyugalmát erőltetve magamra. Ezeket javarészt, mondom, elégettem aztán (az egyiket mégis kiadtam — ez utóbbit ma sem vallom magaménak). De más mindenfélét is meg kellett tanulnom. Így azt, hogy ha valaki kisregényt már tud írni, akkor nehogy azt képzelje, hogy nagyregény írására is képes. Mert a nagyregény egészen más természetű művészi termék, mint a kisregény. A nagyregény ugyanis az ember elméje számára előre kitervelhetetlen, átláthatatlan szövevény, amely csak munka közben teljesedhet ki egésszé, amelyhez tehát egy hosszú ideig tartó, prolongált ihlet szükségeltetik, amelyhez bizony nagyon nehéz az író természetét hozzászoktatni. A nagyregény építése tehát sokban hasonlít a dómok építéséhez, amelyek, tudvalevőleg, évszázadok alatt készültek el. S e hasonlat azért is helytálló, mert e dómok dolgában sem lehet előre tudni, hogy egyegy oszlop vagy ablak itt, vagy ott helyénvaló-e, kivitelben megfelelő lesz-e, nem lesz-e zavaró — ugyanígy: nincs olyan emberi elme, amely előre meg tudná mondani, hogy egyes személyek szerepeltetése vagy felbukkanása a nagyregény melyik helyén lesz leghatásosabb. Persze, itt nem a manapság olyannyira kelendő riportázs-regényekről szólok, hanem a művészi értékű regényekről, amelyekből egy évszázadban csak nagyon kevés születik. Ezenfelül meg kellett tanulnom azt is, hogy gyors bírája legyek nagyregényem egyes fejezeteinek, vagyis, ahogy a francia mondja, a recul frissesé-