Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Füst Milán: Sokat dolgoztam életemben

FUST MILAN: SOKAT DOLGOZTAM ÉLETEMBEN Már többször is elmondtam ugyanezt. Hogy fiatalkoromban én sehogyse szíveltem a költőket. Semmittevő fickóknak képzeltem őket, ingyenélőknek. Csak azokat az embereket becsültem ugyanis, akik e nehéz küzdelemben, e földi életben anyagi javakat hoznak létre, például burgonyát termelnek, vagy vasat bányásznak, — különösen pedig azokat becsültem sokra, akik házakat tudnak építeni. És máig is eszemben van Ibsen egyik nagyon szép verse, amely arról szól, hogy mi mindent remélt ő első versének megjelenése alkalmával. Mert én nem álmodoztam soha efféléről. Nem is olvastam én a költők műveit Petőfin kívül. Egyszer aztán véletlenül kezembe került a kitűnő bécsi költőnek, Peter Altenbergnek egy kötete, és ez, meglepetésemre, annyira tetszett nekem, hogy — foglalkozás és még képesítés nélküli fiatalember — írtam róla egy tanulmányt. S ezzel aztán beállítottam egy szigorú szerkesztőhöz, s azt mondtam neki: — Én, kérem, nem akarok író lenni, minthogy megvetem a semmittevőket. Ezt kérem, mint foglalkozás nélküli ember, csak jobb híján írtam. Amire az illető szigorú szerkesztő megvetően nézett rám. Miután ez a kis tanulmányom megjelent, véletlenül azt találtam kérdezni ugyanettől a szigorú szerkesztőtől: — Ne próbáljak, kérem, verseket is írni? Amire az illető rám nézett, aztán nevetett. — Bánom is én, próbálja meg. Így kezdődött költői karrierem. Igaz, hogy nem sok sikerrel. Alig volt ember, aki hajlandónak mutatkozott volna megérteni ezeket a verseket. Hajlandónak mutatkozni, ez annyit jelent: hogy nem is volt kedve megismerkedni vele, annyira ellenére volt minden