Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Földeák János: Számadás

Ady Endre, aki Petőfihez mérve is igen nagy költő, a proletárok nyomorúságáról, a pénz végzetes hatalmáról, a disznófejű nagyurakról is írt verseket — véltem én a fölfedezés izgalmával —, akkor nekem, a valóban proletárnak, tízszerte kötelességem! ... A szakszervezetben hallott politikai tartalmú agitációs előadások is táplálták indulataimat. Rádöbbentettek osztályhelyzetemre, kizsákmányoltságomra, jogfosztottságomra, az urak elleni küzdelem fontosságára, a munkások és parasztok összefogásában rejlő nagynagy erőre. S mindezt versekben igyekeztem kifejezni. Most már más szemmel olvastam a költők Népszavában megjelent verseit. S azok is arra bátorítottak, hogy én is írjam meg hasonló érzéseimet és gondolataimat, mert minél többen fejezzük ki a proletárok igazságát, annál előbb jutunk el a dolgozó milliók teljes győzelméhez. S ezt az ars poétikámat saját életkörülményeim szenvedéses valósága is táplálta évről évre: a kapitalista világot megrázó gazdasági válság következtében munkanélkülivé lettem. Azután az 1930. szeptemberi tüntetés, melyben én is részt vettem, a kíméletlen rendőrattak, az akkori kormányzat munkások elleni hajtóvadászata!... Közvetlen élményeimet, az éhezésemet, rongyos ruhámat: keserves tengődésemet formálhattam versekké. Az első, számomra értékelhető kritikát Kosztolányitól kaptam 1932-ben. A dicsérete megijesztett. Nem írhatok én harcos verseket, ha az a Kosztolányi dicsér, aki Ady Endre költészetét évekkel előtte támadta — okoskodtam elkeseredve, és szégyelltem magamat. Csak két év múlva bátorodtam föl újra, hogy ítéletet kérjek verseimre. A bírót most én választottam, Illyés Gyulát, öt kerestem föl, Soroksár-Üjtelepről, ahol laktam, gyalog, mert a 40 filléres térti villamosjegy árából kétszer ebédelhettem: rozskenyeret tepertővel ... A sorra sort elemző ítélet szigorú volt, de nem elmarasztaló. Soha olyan hasznos útbaigazításokat azóta sem kaptam, s mért tagadnám, számtalanszor beismertem már, hogy esztétikai figyelmeztetéseiről olykor megfeledkeztem, s azt is, hogy e mulasztásaimmal mindig kárt okoztam magamnak. De Illyés nemcsak bírált, hanem biztatott és segített is. Azonban már annyira ..elbalosodott" voltam, hogy csak a Népszavánál leltem tartósabb fészekre. Ez 1934-ben történt. Hogy azóta, a több mint három évtized alatt hány versem, elbeszélésem és cikkem jelent meg e lapban, illenék már összeszámolni. 1936-ban barátaim, elvtársaim és a felejthetetlen emlékű Rajkai Lajos nyomdászkismester segítségével jelenhetett meg első verseskötetem. Radnóti Miklós és Forgács Antal kritikája nemcsak önbizalmamat erősítette meg, de ars poétikám helyességét is.