Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Földeák János: Számadás

A fizikai nyomorgást később már az tette elviselhetőbbé, hogy az írást éreztem életem legfontosabb céljának, és természetesen a politikai harcot is. Minél többször sújtott a cenzúra, annál inkább éreztem, hogy jó úton járok, mert számontartott ellenfele vagyok a főurak, gyárosok, földbirtokosok és bankárok uralmának. A munkások növekvő szeretete és becsülése meg azt igazolta, hogy írásaimat magukénak vallják, tehát a nevükben és értük formálom versekké, elbeszélésekké, kisregényekké törekvéseink igazságát és célját. Az olyan, és szerencsére ritka szemrehányásokat, hogy miért nem tartom ellenségünknek a gépet, amikor a munkások tízezreit teszi fölöslegessé a gyárakban, és miért nem írok a munkában és nyomorban tüdőbajossá váló munkásokról is, meg a főnökök által megbecstelenített munkáslányok és munkásasszonyok tragédiájáról, az alkoholhoz menekülő proletárokról, amikor életükre: társadalmi kitaszítottságukra, nyomorukra, szolgasorsukra elsősorban ez jellemző? — ismétlem: az ilyen, szerencsére ritka, proletkultos szemrehányásokat lelkileg hamar átvészeltem, mert nem tartottam általánosan igaznak; az én osztálykörnyezetemben dominálóbbnak láttam és tapasztaltam az egészséget, erkölcsöt, tiszta szerelmeket, derűt, optimizmust, harci összefogást, osztálytudatosodást, és ma is vallom, harminc-harmincöt évre visszatekintve, hogy nem tévedtem a munkásosztály élete belső összefüggéseinek és tartalmának, a munkásság emberi magatartásának és szemléletének megítélésében és ábrázolásában. A felszabadulás után évekig mindenes voltam. Politikai és gazdasági funkciókat töltöttem be. Rendszeres írásra nem jutott idő. Nagyritkán írtam egy-egy verset, de 1952-ig asztalfiókomban maradtak. Csak néhány barátom sopánkodott „száműzetésemen", s hogy az irodalmi élet akkori bábáinak nem hiányoztam. Mit tehettem volna? Ketten is tudomásomra adták, hogy amit azelőtt írtam, annak folytatására nincs szükség. Sokkal nagyobb irodalmi, illetve politikai és közéleti tekintélyük volt, semhogy vitatkozhattam volna velük. A csalódottság mégsem hatalmasodott el rajtam, mert munkásmozgalmi tapasztalataim révén azért kapós voltam. Párttitkárkodtam, majd szakszervezeti funkcionárius lettem. Bevontak a nagyüzemek államosításának előkészítésébe, utána kineveztek iparigazgatósági osztályvezetőnek. Teljes megelégedettséggel dolgoztam, mint a proletárdiktatúra kialakításának egyik szerény funkcionáriusa, s ne vegyék szerénytelenségnek, de külön élveztem az egykor nagyhatalmú tőkések hajlongós alázatát. Bosszúálló azért nem voltam.