Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Vészi Endre: Az út elején

dultál-ban, amelyet 1937 tavaszán a Pantheon könyvkiadó Mikszáth-díjban részesített. A vésnöki munka a formák tiszteletére és a szabatos kifejezés igényére nevelt. Teljes esztendőn át rajzolni tanul az inas, főként betűket. Csak ezután nyúlhat a vésőhöz, ülhet még mellé. Így aztán nagyon sok hely jut a kifutói, mindenesi munkának, kezdve a faaprításon, fűtésen, géptisztításon, egész a zománctáblák szereléséig. Az öreginas, akinek felügyeletére bízott a műhely hierarchiája, úgynevezett értelmiségi törekvéseim, írói vágyaim miatt, fölényesen és gúnnyal bánt velem, az ellenkező előjelét vélte látni bennem, s csak az első év után oldódott némiképp gyanakvása, ekkor már bevont kisebb üzleteibe, úgynevezett fusi-munkákba. Ha meggondolom, írói kialakulásomat ez az idő segítette legjobban. Más szemmel kezdtem látni szűk környezetem és a tágabb világot. Világképem és törekvéseim határozott kialakulásában segített egy barátság, amely ma is még a barátságok példája szívemben. Ez a barátom az unokabátyám volt, maga is vésnök, kamasz létére bátor, férfias normákkal és törekvésekkel. 1943 nyarán pusztult el a háborúban. Ebben az időben kezdtem kimondani a tisztázott igent, és tagadásom is erősödött. Még máskoromban írtam az inasélet kiszolgáltatottságairól, s egyszer megfigyeltem, hogy főnököm ilyen versemet olvassa a Népszavában. De nem szólt semmit, noha ő, mint „tömzsi gomba", mint hajcsár és kizsákmányoló szerepelt a versben. Megtanultam, bármilyen sokágú az alárendeltségem, s ha büntetlenül megpofozhatnak is, amit leírok és megjelenik, erősebb és szuggesztívebb lehet, mint a helyi önkény hatalma.