Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Weöres Sándor: Önvallomás

WEÖRES SÁNDOR ÖNVALLOMÁS 1913-ban Szombathelyen születtem. Az ifjúkor és a történelem viharait, és utazásokat kivéve, semmi esemény sem történt éltemben; befelé figyelve élek. Munkáimra' hatott: a Tao-te-king, a Gilgames-eposz, a Biblia, az újabbak közül Mallarmé, Babits; továbbá a matematika, a zene, az ablaküvegen mászkáló légy: körülbelül minden, amire csak ráeszméltem. Mondanivalóm lényege: igyekszem az olvasókat emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, a reflexek dinamikus működésére, az ösztönök hullámmorajáia, az értelem rendező-tágító és nem korlátozó, leszűkítő hivatására, s a tudat fölötti alig dimenzionált tág térségekre. „Ismerd meg önmagadat": ez a célom. Ügy vélem, hogy a tágabb önismeretű ember kevésbé rabja személyes igényeinek és szenvedélyeinek, békésebb, munkájában eredményesebb, szociálisabb és kozmikusabb. A mai irodalom hogyan ad választ az időszerű kérdésekre? Másmás megfogalmazásban talán ugyanúgy, mint én az előbbi passzusban. Valami egészen más bontakozik a homályból, — az individuális lelkület helyett a kommunisztikus lelkület, a taktikázó és ügyködő helyett az eszmélő és cselekvő, a bezárult és bekeretező helyett a nyílt és kibontó. Melyik a legfontosabb munkám? Talán „A belső végtelen" című szonett, megjelent az „Alföld" 1964. decemberi számában. Várható-e fordulat költészetemben? Remélem, igen. De semmi esetre a megnyugtató besorolódás és jutalmazhatóság felé. Igyekszem költészetemet súlyosabbá, szellemibbé tenni, hogy az önző elanyagiasodással, individuális széthúzással szemben ellenhullámokat támasszak, a lelkek felemelése és megművelése, a kommunió létrehozása végett. Különös, hogy fordulatot remélnek tőlem. De hiszen a kommunizmus lelki előkészítésén dolgozom, hát miért és