Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Veres Péter: Ki ismer engem?

Ez a mi esetünkben nép-nemzeti önfenntartás szolgálata egy jobb társadalom — osztály nélküli társadalom — megszervezése útján. De ehhez, ó milyen jó volna már, ha az emberek nem tévednének el sokféle eszmék között, és mindig különbséget tudnának tenni a múlandó maszlagok és a megtartó életigazságok között. Túl sok szót és lelki energiát pazarlók erre, mármint az önmagam gondolkozásának a megmagyarázására, mondják, akik nem érzik ennek szükségét. Vagy azért, mert csakugyan értenek engem, vagy azért, mert úgy vélik: többre tartom magamat és a munkámat és szerepemet, mint amennyit ér. Ezen nem vitázom. Azonban szeretem a tiszta helyzeteket, mert ez is hozzátartozik a munkám hatékonyságához. Hányan vannak igazán okos és művelt emberek, akik úgy vélik: azért írtam és írok annyit a munkáról és a parasztemberről, mert nem tudok mást... És ebben van is annyi igazság, mint amennyi minden íróra érvényes, hogy elsősorban a saját élményeimből és az ezekkel kapcsolatos gondolataimból, látomásaimból élek. De hogy ebben ott van a világnézeti elkötelezettség is, hogy az én sorrendi fontosság-rendszeremben (25—30 év óta beszélek róla) a munka azért fontosabb minden másnál, mert az ember szabadsága — az elérhető, az engelsi szükségszerűség-szabadság — optimális megvalósítása a szocialista társadalomban hitem szerint ettől függ, azt nem mindenki érti. Ha ebben az elérhető szabadság-optimumban nem hinnék, akkor a keserves történelmi tapasztailatok után én sem hinnék többé a szocializmusban. De én hiszek, mert tudom, hogy ez a szabadság-optimum demokratikusan élő és dolgozó közösségekben megvalósítható. Hányszor leírtam már, hogy ha még egy feudál-hierarchikusan felépült polgári társadalomban is meg tudta ezt valósítani a maga belső világában egy-egy jó kubikuscsapat, ritkábban egy-egy arató- vagy cséplőbanda, egy-egy szakmányban munkát vállaló földmunkásközösség, de még a mi pályamunkás-partink is — pedig a magyar királyi államvasutak ebből a szempontból igazán a legnehezebb hely volt —, akkor a szocialista társadalomban még inkább meg kell ennek valósulnia. Csakhogy ehhez sok minden kell, amiről én már sokszor sok helyen beszéltem, és majd újra beszélhetek, de már csak egy másik írásomban. Nos, hogy ironikusan fejezzem be ezt az ironikusan indult, de közben vallomásszerűvé módosult írást, aki csak arra volt kíváncsi, hogy nehéz vizeken is ügyesen és — szerencsével — hajókázó öreg opportunista vagyok-e, mint elég sokan hiszik, talán kapott