Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Török Sándor: -szerű

tunk! Majd mezei munkára mentem. Fogaras környékén volt ez, szász gazdákat szolgáltam. A havasok következtek ezután, Ósinka fölött az erdő. Facsúsztatókat készítettünk, a rengeteg fát alásegí­tettük a völgybe, horgos végű rudakkal egyensúlyoztunk közöttük. Ez is igen jó volt. Utat építettünk lent a völgyben, követ kellett törni hozzá óriási kalapácsokkal. Ennek az egész erdei munkának a vezetője egy ósinkai román ember volt, Georghe Fenes. Olyan forma hatással volt rám, olyan világ-tanító, mindent-bemelegítő hatással, mint anyám. Ö szeretett engem, becsült mint „jóra való fiút" s kitűnő munkást. Én meg őt egyik legnagyobb ifjúkori neve­lőmként őrzöm magamban, s megnyugtat, hogy tudom most már, nagyon sok Georghe Fenes van mindenfelé, nincs számontartott életművük, szobortalanok és a többi, de jelenlétükkel messzire hatnak. Üjból városba kerültem, bádogosságot, vízvezeték- majd villany­szerelést tanulni Brassóba. Itt Siegens úr volt a mesterem, az első segéd, itt is sok mindent megtanultam, de épp a szakmát alig. S egy Szilveszter nevű székely ember dolgozott itt, a másik nevére hálátlanul nem emlékszem, de hogy sok jóra tanított, arra igen. Ez földhöz és állathoz, csendes korcsmai beszélgetéshez értő ember volt különösen. Napszámossá törtem le innen, a feleki üveggyárban dolgoztam. Azután a vöröstoronyi vasúti állomás következett, a pályafenntar­tás Oldhíd kitérőig, társaimmal a talpfákat cserélgettük. Egy ideig a vasúti kovácsműhelyben inaskodtam is, itt ismét egy román em­ber került fölém jó öccsi-bátyi-szeretetben, ez a kovácslegény, még a nevére is olyan mesélős hangú, Nicolai Fratillának hívták, körül­belül mintha azt mondanám, hogy Testvérke Miklós. Igen korán túl vagyok a kamaszéveken, már ifjúnak számítok jócskán, mikor beállok a kolozsvári Renner, ma Dermata bőr­gyárba, s ott töltöttem el a leghosszabb időt, két esztendőt, és ki­tanulom a gépszíjgyártó szakmát. Végül azonban innen is elkerültem, kóristának álltam a Jano­vich Jenő Magyar Színházához, ez is nagyon érdekes volt persze. A Bohéméletben, a vámnál, a finánc kérdésére, hogy mit visz, én énekeltem, hogy semmit, és azzal biztattak, hogy majd bonviván lehetek vidéken. Ezt is odahagytam. Rendőri és törvényszéki ripor­ter lettem ugyancsak Kolozsváron, az Újságnál, majd az Ellenzék­nél, ahol Balogh Artúr professzor úr — aki angol nyelvű jogász szakértője volt a Népszövetségnek, s kis udvarában székely kan­dallókat gyűjtött —, Indig Ottó, a remek Hunyady Sándor, Szász Endre, a boldog emlékezetű Kuncz Aladár bepártoltak a lapokhoz. Ök már nagy szerkesztők voltak, meglett férfiak.

Next

/
Thumbnails
Contents