Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)
Török Sándor: -szerű
Innen nincs messzire az írás megkezdése, sőt itt már megkezdődik valamelyest. Kerülőkkel persze . . . Még egy rövid mellékút Moldvába, katonának, s újból napilapok vidéken, Temesváron, Szegeden, végül egy elég hosszú, sötét nagyváradi nyomoridő Budapesten, van úgy, hogy már-már mezítláb. Komáromi János, Bodor Aladár és mások utánam nyúlnak, tehetségesnek tartanak, de se könyvügynöknek, se ennek-amannak nem válok be, végül napidíjassá fogadnak a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárában. Lassanként végül közölni kezdenek a lapok, folyóiratok, majd kiadót kapok, színházat, író vagyok. Georghe Fenes, azt hiszem, egy könyvet sem olvasott, mégis a tanítványa vagyok, ilyen -szernek a dolgok. Mindez tehát romantikus pályakezdésnek is látszik. Noha éppen ezekben az előidőkben a legközönségesebb tudnivalók enciklopédiája és szemlélete úgy húzódik belém, olyan elemi erővel s összhangban, ahogyan az anyatej kellő módon szétárad a csecsemőben. Megtanultam ezekben az időkben, hogy a világ és az ember össztartalma — ma fejezem így ki, akkor csak megéltem ezt —, a világ össztartalma sokkal tagoltabban reális, mintsem azt némelyek gondolnák, olyanok, akik egyébként a villanyszerelés elméletében nehézség nélkül haladnak előre. Georghe Fenes fillérre ki tudta számítani harminc-negyven emberének napi és heti bérét, nem félt a hidegtől, hőségtől, egyetlen pillanattal felmérte, hogy az a darab fa jó-e baltanyélnek, s nem „látta" a tündéreket és törpéket — falevelek mozgásában, alkonyati árnyakban —, csak egyszerűen „tudta" jelenlétüket. Bízott bennük és tartott tőlük, de nem volt babonás. Mindezt összeadva: együttműködtem a Földdel, a kövekkel, a növényekkel, az állatokkal, együtt a vízzel, a tűzzel, sikerült megtudnom, hogy óriások ma már nincsenek, de a törpék még aktuálisak, s így végül is mindez együtt mélyen emberközelbe helyezett. Még egy réteget kell föltárnom, mielőtt magamról mint íróról szólnék. Az iskolai életből való kirobbanás előtt: gyermek voltam a székely Udvarhelyen, majd kisiskolás a szász Brassóban, kamaszifjú a román Fogarason, összefoglaló éveimet pedig Kolozsváron töltöttem. Ezen belül külön kört kell vonnom a kis Fogaras köré: ott a főtér, szabályos négyszög, macskaköves, patakok jönnek a havasokból, elcsendesednek, hajtják a malmokat s a kertek tövében és kis hidak alatt lemennek az Oltba, a füzesek között, túl a szelíd galaci hegyek, emitt a zömök Apaffy-vár, a városkert, a papírmalom, s „három nemzet" él kilenc templomtorony alatt. Volt