Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Tamási Áron: A hegyi patakról

tudni, hogy valójában milyen is a háború. Tizenhétben tehát besoroztattam magam. Az érettségin már katonaruhában jelentem meg, s ha a tudományom, ebben-abban, a jelesnél gyengébb is volt, maga a mundér segített emelni a minősítést. S milyen az élet szeszélye: tiszti iskolába Gyulafehérvárra vezényeltek. Mivel számomra a legfőbb parancsnok a nagyprépost Áron bácsi volt, nála jelentkeztem először. Jól megtermett, szűkszavú, Tamási-ábrázatú ember volt, aki a kaszárnyai szállásról is kiváltott, s a vendégszobájában hálatott a püspöki palotában. így aztán minden reggel selyempaplan alól vonultam ki a katonai gyakorlatra, mint csakugyan a hajdani fejedelemség elkésett várományosa. Tizennyolc nyarán aztán, a piavéi offenzívában, sikerült megszagolnom a puskaport is. De olyan istenigazában sikerült a puskaport és a vért megszagolnom, hogy még akkor is prüszköltem tőle, amikor, a háború végén, azt ajánlotta nekem Áron bácsi, hogy legyek orvos. A prüszkölésemre, nem valami mézes-mázos szóval, azt mondotta nekem: hát akkor gondolkozzál magad, s válassz olyan életpályát, amilyent jónak látsz. Kezdtem is törni a fejemet, de már az első lépésnél megakadtam. Borzolódtam ugyanis attól a gondolattól, hogy én egész életemben ezt csináljam, vagy azt csináljam. A mai eszemmel úgy hiszem, hogy ennek a magyarázata az, amit írásom elején már említettem. Vagyis az. hogy minden értelmes emberben vannak olyan tulajdonságok, hogy minden lehet belőle, vagy majdnem minden. A gondolatra, hogy életpályát válasszak, ezek a tulajdonságok megbolydultak bennem, s mindegyik első akart lenni ebben a titokzatos sportversenyben. Mert valóban: a vér és a halál friss iszonyatát legyőzve, lehettem volna orvos; lehettem volna tudós is, főleg a biológiában vagy a csillagászatban; lehettem volna a természet kalandosa, aki esetleg megmássza a legmagasabb fát; s lehettem volna hiábavaló népboldogító is, aki a jobbik esetben a bolondok házában végzi. Beiratkoztam hát a kolozsvári egyetem jogi fakultására, azzal békéltetve meg emígy az egymásra féltékeny tulajdonságaimat, hogy ezen az úton úgysem leszek semmi. S nem is lettem, mert egy esztendő után, hogy valami hasznos dokument mégis legyen a kezemben, átváltottam a kereskedelmi akadémiára. S ezt jól is tettem. Nemcsak azért, hogy az oklevél dokumentumot a végén csakugyan megszereztem, hanem jól tettem főleg azért, mert így a lelkes tulajdonságaimat olyan ámulatba ejtettem, hogy összeültek tanácskozni. S miközben ezek tanácskoztak, éppen akkor, egy tekintélyes kolozsvári újságban, novellapályázatot hirdettek. Eladdig én sohasem gondoltam arra, hogy író lehetnék és lennék,