Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Sziráky Judith: Emlék és vallomás

SZIRÁKY JUDITH : EMLÉK ÉS VALLOMÁS Amikor Irina megérkezett a völgybe, ötéves voltam, már tudtam írni és olvasni, apám mindjárt elbüszkélkedett vele. — Igazán? — csodálkozott Irina, s úgy vizsgált engem, mint egy tárgyat, olyasvalamit, amivel azért még sincs teljesen megelégedve. — Hát ez csúnya, szegényke... — súgta apámnak, — nem valami szép ... — enyhített a szón, súgta, de azért meghallottam. Apám döbbenten, elkomorodva hallgatott, megsimogatta a fejemet, később szigorú hangon csak ennyit mondott: — De nagyon okos! — Okos? — csodálkozott újra Irina. — Akkor kár, hogy nem lett fiú! Kisdotyát gyönyörűnek mondta, Józsukát is, a legkisebb még pólyában feküdt, arról még semmit sem lehetett tudni, meg se nézte. Irina anyám húga volt. — Na, gyere ide te kakukkfióka, — intett azután, s még nevetett is közben, talán hogy a hangjával kiengeszteljen engem, aki gyűlölködve, ellenségesen álltam, s mindjárt ki is húztam a hajamból a szalagot, amit anyám kötött bele tiszteletére és a földre dobtam. — Még rossz is vagy? — ámuldozott Irina, de azért nyújtotta a könyvet, amit hozott, s amelyet apám vett át, mert én mozdulatlan voltam, úgy álltam, mint a cövek, a szomorúságtól félig már meg is haltam. Ez a két szó, szép vagy csúnya, eddigi életem folyamán csupán tárgyakra és történésekre vonatkozott. A havasok közt szép fehéren hulldogált a hó és csúnyán ömlött az őszi eső. Szép volt a kert, a ház, a tó, a hó nyáron is szép volt