Tóbiás Áron szerk.: Írói vallomások (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1971)

Sziráky Judith: Emlék és vallomás

a hegygerincen, mert kék szikrát vetett a napsütésben, csillagokat szórt. De csúnyák voltak nagyon is a békák, a barna varangyok az ágyások között, s a giliszták még, amint tekerődzve nyújtogatták gyűrűs nyakukat és bújtak vissza ismét a földbe. Ez a két szó, ha a messzi időkbe visszagondolok, személlyel sohasem került kapcsolatba. Apám, anyám e fogalmak fölött állt valahogy, meghatározni talán csak ma tudnám őket, megkésve, mert mindkettő rég halott. Irina meséskönyvet hozott ajándékba. — Grimm mesék — betűztem hangosan a durva szövésű vászonkötésről. Az i fölött hiányzott a pont. Kis, kerek folt, valóságos lyuk tátongott az ékezet helyén, de így is szép volt. Utóbb már mosolyogtam is Irinára, elnézŐn mosolyogtam (még fájt a szó), mert hát mit számított ő? Semmit, csak a könyv*... Számomra a könyv volt a csoda és a gyönyörűség. Már a tapintása is örömet okozott. A papírlapok különös zizegése, a parányi fekete betűk, úgy képzeltem, nekem íródtak, hozzám szólnak, egyedül enyémek, már-már fizikai értelemben is, mint a végtagjaim, vagy mint a fogam. A könyvvel leszaladtam a kertbe. A legmagasabb fűbe kuporodtam itt, hogy senki ne keressen, ne is lásson és nyomban olvasni kezdtem. Az egyik történet egy csúf kis királylányról szólt, aki olyan riasztón csúnya volt, hogy mindenki elijedt tőle. Ám egy varázsló tanácsára (aki cserébe a fele királyságát kérte) hét szem igazgyöngyöt oldott fel a patak vizében, kiitta és nyomban olyan csodaszéppé változott, hogy a legszebb lett a földkerekségén. Ez elgondolkoztatott. Nagyanyám nyakának öreges ráncait gyöngyökkel leplezte, takargatta. De néha megfeledkezett arról, hogy öreg, s ilyenkor a gyöngysort az asztalán hagyta. Bár féltem és a szívem is fennhangon vert a bűntudattól, a hét vezérszemet kivágtam belőle, pohárba dobtam és visszaszaladtam újra a kertbe. A kert közepén parányi erecske csordogált, ez választotta el a veteményest a gyümölcsöstől. Partján valami nyálkás, szürkészöld cserje bóbiskolt, de a vize tiszta volt, átlátszó, akár a kristály. Nem, a gyöngyszemek nem olvadtak fel — bár az előírásnak megfelelően cselekedtem —, de azért lenyeltem mind a hetet. Aztán csak ültem a parton és vártam. Sokáig vártam, később már sírtam is, mert beesteledett közben, s a patak tükre épp oly soványnak és szögletesnek mutatott engem, talán még csúnyábbnak is, mint amilyen valójában voltam.