Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)

Előszó

olyan esetekben, amelyekben a szerző törekedett is arra, hogy életét, lényét külön is művé formálja. „A nagy írói teljesítmény - így Babits Mihály - mindig: egy új attitűd az élettel szemben. S voltaképp nem is fontos, hogy ez írásművekben jelenjen meg, ha meg tud jelenni és az utódokra örökül maradni máshogyan. Vannak írók, mint Szókratész vagy dr. Johnson, vagy ilyen például Oscar Wilde is, akiknek igazi vagy legfőbb írói teljesítményük az emberi alak és magatartás, mely nem annyira írott művekben, mint inkább kortársaik által leírt viselkedésükben s följegyzett szavaikban jutott az utókorra. Karinthy remekműveket hagyott ránk. Mégis nem csodálom, hogy a halála alkalmából íródott megemlékezések szinte többet foglalkoztak az emberrel, mint az íróval. Az új attitűd az élettel szemben, a jellegzetes Karinthyattitűd, éppúgy kifejezésre jutott emberi karakterében s szinte legmindennapibb, elejtett szavaiban is, mint legigényesebb irodalmi alkotásaiban, sőt néha talán jobban. A kettő egy volt és együtt hatott. Karinthy író volt abban is, hogy írt, és abban is, hogy volt." És abban, ahogy volt, kitüntetett hely jutott a kávéházi beszélgetéseknek, jóízű dumáknak, amelyekben órákon át onthatta magából a karinthys bonmot-kat. A társaság éltető eleme volt. A figyelő tekintetek tüze, a csevegés légköre serkentette. Az ötletek embere - bármennyire nehéz ezt ma elképzelni — élőszóban még szellemesebb és lebilincselőbb volt, mint írásaiban. És egyszerre Karinthy és az irodalom paradoxona, hogy számos versében, esszéjében, karcolatában hirdette a szavak megmaradását és az írás tovarepülését. Hogy ebben mennyi az önigazolás és védekezés, mennyi tehetsége különösségének és életmódja esetlegességének szerepe, máshol vizsgáltuk. Figyelmünk most nem erre irányul. Akinek lényét nagy erővel kifejező számos merész és váratlan asszociációja a pillanat varázsához kapcsolódott, aki minden eszközt megragadott, hogy magát a múló pillanatokban teljesítse ki, illetve örökítse meg, az a hangot és a látványt röpítő közlési lehetőségekben is kedvére való társra talált. Ezért érezhette magát annyira elemében, amikor Babits felesége, Török Sophie jóvoltából hanglemezre beszélhetett: „Halló, halló, itt Karinthy Frigyes költő, a huszadik századból" - imígyen kapcsolja össze szíve két választottját: az élőszót és a modern technikát, hogy eljövendő századok késő unokáinak unokája is megőrizze emlékét. És ezért képzelte el temetését úgy, hogy a sír közelében felállított „három méter magas, két méter széles. . . fehér ernyő. . . kivilágosodik. . ., s megjelenek rajta magam is, színesen és plasztikusan és elevenen, kedvesen hajlongva a lelkes