Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)
Előszó
tapsokra. Aztán csengő hangon (Western-Electric!) beszélni kezdek." {Temetésem) Aki a pillanatot intenzívebben átéli, hajlamos lehet a világot, önmagát kiemelkedő pillanatokban felfogni és rögzíteni, sőt e rögzítés értékét az irodalom fölé helyezni. Fentebb az Utazás a koponyám körül előszavából idézve feltűnhetett, hogy Karinthy „egy sereg pillanatfelvételről" szól. A cseppet sem eredeti kép ezúttal igen jellemző. Az író mély vonzódását tolmácsolja. „Három év előtt vagy két év előtt, vagy tegnap délután három órakor talán végmentem egyszer az Andrássy úton, egész szubjektív mivoltomban, mindazzal a titkos vonatkozással, melyet magam-nak nevezek. Én nemtem végig az Andrássy úton, gondolkodtam és éreztem, az egész világ én voltam, és ez volt a legfontosabb, sőt az egyedül fontos. Csakhogy, mondjuk, én ezt elfelejtettem. Elfelejtettem, hogy ott mentem, gondolkodtam, és akkor is én voltam. Elfelejtettem, végleg és visszavonhatatlanul. Elfelejtettem, mint ahogy elfelejtjük éjféli álmainkat, mint elfelejtjük férfikorunkban ifjú érzéseinket, aggkorunkban minden lelkesedésünk, mint ahogy elfelejtjük életünket koporsónk fenekén. Ki volt hát akkor az én, aki végigment az Andrássy úton, s akiről én nem tudok? Más ember, nekem idegen valaki, aki meghalt, vagy sohasem létezett. . . Örökös halál az én élete. . . Én óriásinak és nagyszerűnek tartom azt a gondolatot, hogy akkor, mikor így végigmentem az Andrássy úton: egy mozgófényképes masina levehetett volna, s ami belőlem szimplán érzékelhető valóság: a szín, a forma, a mozdulat, örökre megmaradt volna mint szín, forma és mozdulat, az a lény, aki mint jelenség igazán voltam. . . Én, aki az Andrássy úton sétált, száz év múlva újra meg fog jelenni, és sétálni fog, s azoknak részére, akik látni fogják, egészen ugyanazt fogom jelenteni, mintha most látnának. . . Mi halunk csak meg, meggyötrött öntudatunk, nyomorult énünk — de objektív lényünk tovább él, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel tegyen tanúságot rólunk az idők végezetéig." (A mozgófénykép metafizikája) „Mert, világ kezdete óta, képnek és rajznak megvan az a nagy előnye a betűvetéssel szemben, hogy független a nyelvek Bábelétől. . . Nagyon téved a makacs fejlődéstörténész, mikor az egyiptomi hieroglif-módszert a közlés és konzerválás kezdetleges állapotának tekinti, ennek a módszernek egyik oldalági leszármazottja csak az, amit ma írásnak nevezünk. . . a hatalmas lendület tagadhatatlanul a fotografálás felfedezésével kezdődik. Az a tény, hogy a szemünk által látható valóság egy másodperc alatt nemcsak hogy ábrában rögzíthető, de rögzítettségében milliószor sokszorosítható,
