Kovács Ida szerk.: Karinthy Frigyes. „Nézzétek meg ezt a fotográfiát” Karinthy Frigyes összes fényképe (Fotótéka, Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982)

Előszó

ELŐSZÓ I. Az utóbbi években megszoktuk, hogy a „nyers" tényekből építkező művészi alkotások, illetve az önéletrajzok, emlék- és ellenemlékiratok, levelek, naplók bevonultak a siker-, nemegyszer a kiemelkedő sikerkönyvek közé. Könyvesboltok és könyvtárak polcairól gyorsan és nyomtalanul eltűnnek, szó szerint rongyosra olvassák őket. Ez akkor is figyelmet érdemelne, ha kérészéletű divat lenne, de a jelenség tartóssága és méretei mást mutatnak. Az úgynevezett művelt nagyközönség ízlésének áthangolódására gyanakodhatunk, ami az információkeresés új vonásaihoz vezet el. A felgyorsult világtörténelmi változások pozitív és negatív velejárói következtében a közönség tagjai tudatára ébredtek: túl sok minden történik körülöttük, ám túl kevésről van igényüknek megfelelő hiteles ismeretük. Az az élményük alakult ki, mintha a szüntelenül ömlő ismeretanyag önállósulna, és többé-kevésbé jól záró szigetelőrétegként működne. A figyelmet inkább magára hívja fel, semmint arra, ami valóban történt, amihez a lehető legközelebb kellene férkőzni, hogy az ember tisztán láthasson. E célra a közléseknek szűk köre: az eredeti dokumentumok tűnnek a legalkalmasabbaknak, amelyek megismerésétől kétszeres bizonytalanságcsökkentő hatás várható. Közvetlenül: szem- és fültanútól való tájékoztatás a jelenségről, közvetve: védelem az ellen, hogy a dezinformációt információnak fogadja el az ember. Természetesen semmi sem előzmény nélkül való, és ennyiben (csak ennyiben) nincs semmi új a nap alatt. A legideillőbb példaként idézzük fel az Utazás a koponyám körül című tényregényt, ezt a naplóból, levelekből, emlékiratból, újságcikkekből, portrékból és vallomásokból páratlan egységgé formált, rendkívül személyes és rendkívül közérdekű művet, illetve dokumentumot. „A valóság mint műfaj maga is komponál" — írta Karinthy, de mit sem ért volna e kompozíció Karinthy kivételes tehetsége nélkül. A másokat és magát szüntelenül figyelő és azon nyomban elemző író feladathelyzetté, műélménnyé minősítve át a rá mért csapást, rögzítette a válságos körülmé-