Csaplár Ferenc szerk.: Magam törvénye szerint. Tanulmányok és dokumentumok Kassák Lajos születésének századik évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987)
Tanulmányok - Tasi József: Kassák és Móricz Zsigmond
most itt ünnepelnek ebben az idegen világban, ezek között az idegen népek között. Nehéz húsokat esznek, erős borokat isznak hozzá, és hazai dalokat énekelnek a karácsonyfa fénykörében. Időnként egy-egy megtermett, szép szál férfi feláll az asztaltól, és átjön ebbe a terembe. Mint a holdkórosok. Ügy lépegetnek a zsúfolt asztalok körül, mint a végzetesen eltévedtek, megbámulják a nőket, mintha régi ismerősüket keresnék, s olykor szólnak is valamit dallamos nyelvükön, de senki sem érti meg őket. Olyan félszegen mosolyognak, mint akiket illetlen csínytevésen kaptak rajta, s aztán visszasompolyognak társaik közé. Imbolyognak járás közben, s látni, hogy az egész különterem imbolyog velük, mint a vihar áldozataival a süllyedő hajó. — Látod? — mondta a barátom félhangosan, mintha csak magához szólna. — Ezek még tegnap vagy tegnapelőtt egy boldog világ tagjai voltak, s ma olyanok, minta szabadságolt halottak, se hazájuk, se párjuk. Pedig ki tudja, talán mind a kettővel örökre el voltak jegyezve." Itt álljunk meg egy pillanatra. A második világháború kitörése után valóban sok lengyel menekült érkezett Magyarországra. Kassák a „szabadságolt halottakhoz" hasonlítja őket, s ez a definíció megegyezik Max Levin német teoretikus hírestételével: ,,Mi, kommunisták szabadságolt halottak vagyunk." 71 Lukács György az aszkéta forradalmártípust — Robespierre, Saint-Just, Korvin Ottó — bemutatva idézi Levint; Sándor Pál 1924ben kiadott regénye — Szabadságolt halottak — címéül választja e meghatározást, hogy a beavatottak számára nyilvánvaló legyen: a kommunistákról van szó. Véletlen-e vagy tudatos Kassáknál ez az elbeszélés hangulatába tökéletesen illeszkedő utalás — nem tudjuk. Olvassuk tovább a novellát. Az elbeszélő barátja bort küld a lengyeleknek, majd az őket üdvözlő tisztet átölelve zokogni kezd. Már ez epizód előtt — nemcsak a részegség bódulatában — hasonlónak, sőt azonosnak érezte sorsukat a menekültekével: „— S gondold csak meg, mi ketten, kik és micsodák vagyunk itt? Hol van a mi hazánk, és hol van a mi párunk? Kivert kutyáknak érzem magam ezen a szentestén. Kiszakadtam az akolból és Jézus nem váltott meg engem a keresztfán." Ilyen lelki történések után természetes, hogy a vadászatból semmi sem lesz, a két barát hazautazik. Kassák így zárja a novellát: „Az állomás előtt néma kézszorítással búcsúztunk egymástól. Ő jobbra ment a villamosmegállóhoz, én balra tértem az utca túlsó oldalán lévő taxiállomás felé. Még egyszer utána fordultam barátomnak, púpos háttal, fáradtan szedte a lábait. Sajnáltam őt, és egyben örültem, hogy úgy ott kint a hegyen, mint most itt is, én sokkal jobban tartom magam. Igaz, hogy én még csak ötvenhat éves vagyok, s ő már ötvennyolc. Két év, és mennyivel közelebb van a százhoz, a bezárt kapuhoz, amelyet maholnap zajtalanul sarkig tár ki előttünk a halál." Nyilvánvaló, hogy a novella önéletrajzi jellegű. Kassák Lajos első felesége, Simon Jolán 1938. szeptember 26-án öngyilkos lett. A következő évben folyóirata, a Munka kényszerűen megszűnt. E világvégi hangulatban mi sem természetesebb, mint hogy sorsát hasonlónak látja a hazájukat vesztett lengyel menekültekével. A két barát nemcsak névtelen, de foglalkozásuk, társadalmi helyzetük sincs meghatározva. Az azonban biztos, hogy nem proletárok. Hanem polgárok. S ezt nem rosszallóan mondjuk.
