Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Ferenczi László: Babits, Denis de Rougemont, Priestley és a többiek
tudatra ébredése." 28 Mert ez tudatra ébredés az örökkévalóság, de nem a napi politika síkján. Mindez persze nem ilyen egyszerű, mert a megőrzés szándéka maga is, végső soron, utilitarista tett, és Babits irodalomtörténete egyetlen, sokszólamú tiltakozás a XX. századi nacionalizmusok ellen. Sőt, a Jónás könyve már-már napi politikai aktus. Mégis: értelmezésük első síkján Babitsé nem utilitarista könyv, míg Priestley-é az. Babits az irodalmat arisztokratikus fogalomnak tartja, míg Priestely nem. Az angol író a leghatározottabban kijelenti, hogy az embereket nem lehet „jogosan és érvényesen intellektuelek és tökfejűek, érzékenyek és érzéketlenek, művészet-értők és művészet-elutasítók, irodalmat és ponyvát olvasók, az elit és a tömeg kategóriáiba sorolni". 29 Priestley elsősorban az I. világháború táján kialakult új dogmatikus kritika ellen tiltakozik, az avantgárd és különböző új művészeti mozgalmak hívei ellen, akik a maguk szektájához tartozókat művészeknek és elitnek, mindenki mást tömegnek tekintenek. Babits a tömegek megvetését nem Ortega leírásából tanulta (akit egyébként Priestley zavaros gondolkodónak tart), nem is az avantgárd különböző teoretikusaitól, hanem Horatiustól és a francia szimbolisták művészetszemléletétől. Az angol irodalom hagyományát őrző Priestley az egyéniség nevében tiltakozik az elit és a tömeg szétválasztása ellen. A XIX. századi magyar liberális hagyományt őrző Babits szintén az egyéniség nevében tiltakozik az „alacsony tömeg", a harmincas években pedig konkrétan a nacionalista és fasiszta tömeg és kollektivizmusa ellen. Priestley könyve több fejezetében rendre hivatkozik a társadalom és a politika irodalomra gyakorolt hatására. így a reneszánsz irodalmát korántsem a bizánci menekülteknek vagy a klasszikus múlt feltárásának, hanem a nagy kereskedő rétegeknek és a nagy tengerészeknek, illetve a nekik köszönhető földrajzi felfedezéseknek tulajdonítja. Babits André Chénier-t elemezve egyértelműen tagadja, hogy a francia forradalom bárminő hatást így gyakorolt volna a francia költőre, vagy hogy műveit a kor ismeretéből kell és lehet megérteni. 30 Chénier jó alkalom arra, hogy Babits elhatárolja magát az írótól elkötelezettséget követelő napi politikai irányzatoktól; máshol viszont, így Vergiliusról szólva, nem mulasztja el tárgyalni az irodalom és a politika összefüggéseit. Babits arisztokratikus és Priestley nem-arisztokratikus irodalomszemlélete azonban nemcsak a tömeg és az elit megkülönböztetésében érvényesül. Minden látszat ellenére, kitűnő portréinak százai ellenére, Babitsot az író lényegesen kevésbé érdekli, mint a műve; az alkotás számít, — a magánélet csak annyiban, amennyiben a művet magyarázza, a magánélet nem önmagában értékelendő vagy megítélendő tény. Priestley-t viszont szemmel láthatóan zavarja Whitman vagy Thackerey helytelen életmódja. Babits csupán példás művet, Priestley példás életmódot is vár az írótól. Ha nem is annyira, mint Upton Sinclair. Az amerikai író irodalomtörténetét, vagy inkább portrésorozatát talán Lukács György egy megjegyzése tette nálunk teljesen hitelképtelenné, holott valaha népszerű volt, két kiadása is 2f Babits Mihály: i. m. 13. 1. » J. B. Priestley: i. m. 327—328. 1. " Babits Mihály: i. m. 372. 1.
