Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)

Induljunk ki ^gosíon-tanulmányából. Ebben az 1917-ben írott esszében telítődik gondolkodása a legkülönfélébb eszmeirányokkal, melyeket többékevésbé kereszténynek érezve szívott magába. Platón, Leibniz, Kant, William James, Bergson nem pusztán nevével szerepel, hanem Augustinuson átszűrt, Augustinusszal hitelesített világmagyarázati jelentőségében is. Babits az amúgy is erősen szinkretista Augustinusszal gyűjtene össze kedvelt bölcselőit, s így nem csoda, ha tanulmánya több kérdésben a keresztény tanítástól eltérő nézetekben csapódik le. Mindenekelőtt azt jegyezzük meg, hogy sajátos értelemben használ kifejezetten bibliai fogalmakat, Az „örök élet" kifejezést például teljesen platonikus módon magyarázza, megfejelve a kanti apriorizmussal s Bergson időfilozófiájával. Az „Isten országá"-t látszólag hívebben tolmácsolja, megrostálatlan fogalmai következtében azonban állásfoglalása sokat veszít egyértelműségéből/'

1 De legfőképpen az mutatja elbizonytalanodásait, hogy eszébe sem jut összekapcsolni a két fogalmat, vagyis azt, hogy az „Isten országa" az „örök élet" polgárainak láthatatlan szerveződése a földön. Mindez azonban semmi a predesztinációs tan kifejtetlenségéhez képest. Az isteni előrelátás kérdésének jelentékeny összezavarását éppen Augustinus szellemöröksége váltotta ki. De nála is, miként Babits esetében: egyfelől személyes hajlandóságainak, másfelől az addigi egyházi hagyomány besugárzásának tulajdoníthatjuk ezt. S a Vallomásokon kívül, melyről Babits tanulmányát írta, ez az összezavarás kiváltképpen abban a De civitate Deiben mutatkozott meg, melyre viszont költőnk Agosíon-tanulmányát kifuttatta. Augustinusnál egyrészt az eredeti bibliai tanításnak platonikus—újplatonikus (végsősoron gonoszticizmus közvetítette) elspiritualizálásának lehetünk tanúi, másrészt az egyes hittételek értelmezésében az egyház hatalmi igényeinek jelentkezésére figyelhetünk föl, harmadrészt Origenész allegorizáló módszerének kényuralmát és majdani középkori diadalútját láthatjuk magunk előtt. Augustinus egy, a későbbiekhez képest még magas szellemiségű korszak egyháztanítójaként a rossz radikális létét nem vonta kétségbe, csupán nagyon sokszor végletes következtetésekre jutott belőle. Predesztinációs tanában például azt fejtegette, hogy Isten előtt az egész emberiség massa perditianis, elítélt, elátkozott tömeg, de Isten ebből üdvözülteket választ, és választottait kegyelmének ellenállhatatlan erejével üdvösségre is vezeti. (A nem-választottak sorsát nem részletezte.) E rövid okfejtésből is kitetszik, hogyan vált Augustinusnál egy kétségkívül keresztény kiindulás tévedések forrásává — egyetlen túlzó föltételezés közbeiktatásával. Mint említettük, a Szentírás számtalan helyen beszél az ember erőtelenségéről, elveszettségéről, és valóban hirdeti, hogy ebből a helyzetből csupán isteni erő, kegyelem szabadíthat meg. Azt viszont sehol nem állítja, hogy ezzel a kegyelemmel ne szegülhetne szembe bármely ember, bármely életszakaszában. Isten az ember szabadságát javának érdekében sem korlátozza vagy sérti meg. Tanulmányában Babits „kegyetlen, sőt, igazságtalan tan"-nak mondja az augustinusi szemléletet. Mondatának második felében azonban máris védel51 ,.[. . .] a felvilágosodás szerepe [. . .] a Kegyelem szerepe, Isten országának, az Igazságnak lassú harca az Ember természete, a Természet Országának intelligenciátlansága ellen" (Kiemelés tőlem, R. J.). In: Esszék, tanulmányok. I. k. 497. 1.