Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)
De ahogy Ady személyes pózai, ez a kimértség sincs a kereszténység szempontjából érték híján. Az istenkép határozatlanságában az is bennerejlik, hogy Babits nagyon is szeretné az együttmunkálkodást Istenével, jóllehet elégtelennek ítéli a „Gazda" föltárulkozását (Isten gyertyája, Ádáz kutyám, Világon való bujdosásaimnak .. .). Sokat mondó ezekben a versekben a „bölcs(esség)" ironikus használata. Költőnk azt szeretné sugallni, ahogy az ember nem érti az Istent, úgy Neki meg az áll ellen; az Elza pilóta utószava szerint annyira, hogy Istennek távoznia kell. Az Istennel létesülő kapcsolat szabadságának, az akaratszabadságnak kétségkívül hamisítatlan keresztényi eszméjét pedzik ezek a megnyilvánulások, összefüggésük teljes hálózata azonban — mint tanulmányunk következő fejezetében kitérünk rá — korántsem mutat ennyire egyértelműen keresztény jelleget. Az együttmunkálkodás vágyából valamelyes bizalom is kicsendül Babits Mihály költészetében. S ezúttal olyan, mely líránkban különösen Pilinszky János verseiben fog ismét fölhangzani. S ez a motívum: hogy bár Isten nem kevéssé érthetetlen és megközelíthetetlen, de Ö mégis mindent lát, sokkal jobban lát engem, mint én Őt, s így személyes életemet is ellenőrzése alatt tartja. A reménység szintjén ugyanezekben a művekben — az Ádáz kutyámban, a Jobb és baZban, Az elbocsátott vadban, a Jónás könyvében és Imájában — valamelyes személyes jelleg színeződik rá Babits istenképére, noha tudnunk kell, hogy a költő gondviseléshite nagyon korlátozott volt, minthogy a történelem síkjára egyáltalán nem terjeszkedett ki. 33 Kosztolányinál Isten azért kényszerül homályba, mert a világ értelmetlensége fölülkerekedik rajta. Isten létezik, de nem tud mit kezdeni a teremtéssel. Tehetetlenül áll a rosszal szemben, ami az ember felől a teljes elveszettséggel egyenlő. Kosztolányi figyelme azért időzik annyit — kivált regényeiben — a rossz megkövesült formáin, hogy az embersors kilátástalanságát szuggerálja. A társadalmi szokások és külsőségek megmételyezik az életet, mondja, de még náluk is erősebben őröl kívánság, gond és betegség, hogy végül is az ember a halálban roskadjon össze. Míg Kosztolányi szerint Isten van, de olyan, mintha nem is lenne, Ady szerint sokszor nincs, de jó volna, ha mindig velünk lenne. Időleges nemléteinek oka, hogy az embert nem képes maradéktalanul boldogságra juttatni, így az az Élet intenzív kiélésébe menekül. Amott a világba fészkelt rossz, emitt egy mitikus vegetatív erő növekszik a kereszténység Istene fölé, s csupán korlátozottan enged kapcsolatot teremteni vele. Fogalmilag Kosztolányi istenképe a satanizmushoz, az Adyé a vitaiizmushoz kerül közel, míg közös éltetőjük a deizmus. Lényegében Babits istenképzete is a deizmusét tükrözi vissza, bár minden további nélkül nem azonosítható vele. Az „ítélet" hangsúlyozása például igen masszívan jelenkezik kései műveiben, összefügg ez talán azzal, hogy a „bíró fia" az igazságszolgáltatást nélkülözhetetlennek tartotta még akkor is, ha a keresztény kinyilatkoztatásban foglalt alapelveit nem ismerte is róla. Többnyire negatív oldalról nyúlt a kérdéshez, vagyis azt hangoztatta, hogy az ítéletet az 33 ..En meg vagyok győződve, hogy a történelem logikátlan . .." — írta A veszedelmes világnézetben (1918) In: Esszék, tanulmányok, I. k. 510. Teleológia-ellenességét kiváltképpen Schopenhauer bölcselete erősítette benne. Az ifjúkori Schopenhauer-láz — a századforduló általános eszmetörténetét tekintve — egyáltalán nem meglepő Babits. Kosztolányi és Juhász Gyula levelezésében, az viszont már igen, hogy 1935-ös Irodalomtörténete és beszélgetőfüzeteinek egyik 1940. október végi bejegyzése üt rá pecsétet: ,,En Schopenhauert a világ egyik legnagyobb szellemének tartom ma is" in: Uő: Beszélgetőfüzetek. (Sajtó alá rend.: Belia György.) 1980. II. k. 59—60. 1,
