Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Reisinger János: „Hanem hát ki vált meg engem?" (Babits és a kereszténység; Babits és a katolicizmus)
„Mély áhítattal az emberi tény iránt, de a történetíró kritikai és misztikumnélküli pozitivizmusával beszélte el az Üdvözítő történetét". 16 A föltámadásra, az újjászületésre maga is közvetlenebb jelképet talált az egyiptomi főnix-madár jelképében (In Horatium, Mint forró csontok a máglyán, Ájtatos párbeszéd húsvétra ). A megváltáshit elerőtlenedésének személyes okai után így érkezünk ama másik okhoz, amit Babits katolikus neveltetése és műveltsége magyaráz. A keresztény felekezetek között a katolicizmus épít a legtöbet a szentek és az intézményesített egyház közbenjáró szerepére az ember üdvözítésében. S ez a szemlélet valamint a vele párosult hatalmi gyakorlat az idők során a krisztusi megváltás értelmét nagy mértékben módosította. Krisztus megváltói áldozatát és közbenjáró hatalmát a katolicizmus névlegesen sosem tagadta, ám a legkezdetibb időktől fogva válogatatlanul adott helyet vele ellentétes szokásoknak és tanításoknak. S ahogy lenni szokott, nem a győztes eszme alakította át a pogány elképzeléseket, hanem fordítva, az idegen elemek diadalmaskodtak rajta. Már az i. sz. I. század végétől hajlam mutatkozott a kereszténységben, hogy a görög mítoszvilág jellegzetes eszméjével, a lélek halhatatlanságával megbékéljen. A görög és keleti vallásokat lecsapoló gnoszticizmus egy-kettőre polgárjogot szerzett a kereszténységen belül és olyan elképzeléseket vegyített belé, melyek a bibliai gondolkodással a lehető legnagyobb ellentétben állottak. Azon kívül, hogy a Szentírás nem hirdet tudatos létet a megsemmisülés után, a lélek halhatatlanságának közvetett veszélye még mérhetetlenebb volt a kereszténységre nézve. A halál jelentőségének lekicsinylésével ugyanis a halált kiváltó bűn jelentőségét tagadta, s így a megváltás logikai szükségszerűsége ellen irányult. 17 Valamennyi vallás minden ember részleges továbbélését jövendöli, egyedül a kereszténység beszél teljes továbbélésről, noha egyedül az igazak föltámadása esetében. Elképzelhető, mennyire összezavarta — nemcsak eszkatológikus tanítását, hanem — a bűnről, a megváltásról, a predesztinációról és Krisztus második eljöveteléről alkotott fogalmait is, midőn a túlvilági létezés eszméje ellenállhatatlanul terebélyesedett tovább. Kitöltötte a mártírok, remeték, aszkéták, szentek s Mária kultusza, s az ember és megváltója közé lassankint a régi göröggel fölérő mítoszvilág nyomult. Azután, hogy a VI. századtól kezdve a pápai hatalom Krisztus „földi helytartó"-jának s a mennyei kulcsok birtokosának mondta magát, egyre komolyabban jelentkeztek a szekularizációs törekvések. Van-e, lehet-e ezek után szükség a megváltásra? Minden idők katolikus teológiai aranyalapjában, az egy évezred gondolkodási tendenciáit egyesítő Aquinói Tamás Summájában körvonalazódott az elv: Krisztus halála nem volt szükségszerűség (nécessitas), csupán ez a megoldás felelt meg (convenientia) Isten számára. 18 Krisztusnak az emberért hozott helyettes áldozata egyre kevésbé értett cselekmény lett, díszlete és nem mozgósítója a vallásos életnek. 16 lm., 370. és 435. 1. 17 A folyamatot kimerítő alapossággal tárgyalja Gustav Tobler: Kein Tod mehr! Wann beginnt das ewige Leben? Krattigen, én. és Oscar Culmann : Unsterblichkeit der Seele oder Auferstehung der Toten?, Stuttgart, 1962. című műve. 18 Vö. a Summa Theologica III. részének több helyét. A kérdéskört megvilágítja: Urban Ernő: Krisztus keresztje. Canterbury-i Anselmus tanítása Krisztus váltságszerző hatalmáról. SopronPest, 1941. című könyve.
