Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

Van azonban, Nitzschéről szólván, egy mélyen vallomásos passzusa, mégpedig nyomatékosan kiemelt helyen, a történeti részt összegző lezárásánál. ,,Az ember, — mondja — a mai ember nem utolsó foka a fejlődésnek. [. . .] Nietzsche [.'..] a filológus és filozófus a legnagyobb költők egyikének bizonyult. Könyve sok mindent rejtett a jövő számára, sok veszélyt is. De ez a jövő nagyrészt még nekem is jövő, aki írom ezt [. . .] méltó, hogy ez a történet az ő nevével érjen véget." De hát mit jelent ez? Néhány lappal odébb azért magasztalja kétélűen szeretett költőjét és filozófusát, mert az tudta, hogy metafizika kell. s hatalmas kísérletet is tett rá; — csakhogy a Wille zur Macht-tal. S ez, mint már nyomatékosan utaltunk is rá, nem felelt meg Babits transzcendencia óhajának. Belül maradt az emberen, a pusztán biopszichológiai értelemben vett egyedi emberen, s ő e pusztán biopszichológiainál egyetemesebb erő, tisztább eszme, örökebb létező irányába törekedett. De azzal, hogy ez a küzdelem nem fejeződött be s nem is fejeződhet be soha, mélyen egyetértett szerzője erőfeszítésével s jövőt akaró magatartásával. Benne vagyunk azonban immár irodalomfelfogása közepében. Poétikájáról, retorikájáról, stilisztikájáról, persze, nem szólhatunk, — csak legtágabban vett irodalomfelfogásáról. Irodalomelméleti összefoglalásában elhárította a műfajok szerinti felfogást. Itt élt, s termékenyen élt vele, de azért érzékelteti, hogy voltaképp csak törékeny eszköz ez. Funkció alapján beszélt ott könnyű irodalomról, magas irodalomról és kritikáról. Magas és könnyű irodalomról itt inkább csak metaforikusán beszél, mintsem meghatározásként. Nem is volna üdvös átvenni elméleti tanulmányának idevágó kategóriáit, melyek ott is a legkevésbé sikerültek és a legkevésbé meggyőzőek. A hegycsúcsok lánca híressé lett — egyébként Nietzschénél is meglévő — metaforáját használja. A magas irodalom minden müve — mint az örök visszatérés eszméjénél már említettük — újabb és újabb kor, újabb és újabb egyéniség keretében való újabb és újabb megküzdés az ember örök problémáival. Mindig kevés az ilyen mű, s többnyire olvasója is kevés. De azért nem minden kor azonos sem egyik, sem másik tekintetben. A stílusirányokat sem veszi dönthetetlen kategóriáknak Babits. Mindenesetre, legalábbis itt, e könyvében inkább fontosaknak, mint a műfajiakat, de azért távolról sem Diltheyék fundamentális módjára. Az irodalom története világnézetek változásainak a története, s egyes korok, egyes alkotók stílusai az illető korok és alkotók világnézete kifejezésének, objektiválásának módjai és eszközei. Irodalomelméletében a kor francia irodalomelmélete nyomán expreszsziót mond, s úgy véli, akkor veszti el egyedi világnézethordozó, állásfoglalást kifejező erejét, ha egyedi expresszióból közös, kollektív formulává lesz. A világnézet, persze, az irodalom vonatkozásában, sokkal szélesebb Babitsnál, mint a tudományosan vett racionális gondolatrendszerek. S természetesen, nem egyenlő értékűek és mélységüek az egyes világnézetek, s velük együtt az egyes stílusok sem. El tudja fogadni, hogy a regiszterbe vett külső világ tárgyi tényein át is kifejezhető a világkép, a világnézet. Nemcsak Balzacot méltányolja hát melegen, de a naturalisták legjobbjait is. Távolról sem úgy, persze, mint, mondjuk, Proustot. (Amikor pedig Ágoston stílusáról beszél a maga csöndes, szelid pátosza eleven parázzsá hevül: „amint anyám is szokta, mert így tanulta szíve iskolájában. «In schola pectoris»: ezt nem írta le Ágoston előtt senki" — mondja.) Leginkább nem magának a romantikus korszaknak, főleg nem a francia romantikus korszaknak a stílusához, hanem a romantikus karakterű, az