Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

angol—német romantikus karakterű stílushoz vonzódik. A legteljesebb, a legbátrabb, a leg egyedibb világképek kialakítása következményének, velejárójának véli az ily jellemű stílust. Mindezekből világos, hogy az a terület, — vagy hogy most mi is így mondjuk: — az a műfaj, mely szívéhez igazán közel állt, a líra. Mégpedig nem csupán és nem is mindig elsősorban a versben megnyilvánuló líra, s nem csupán és nem is mindig elsősorban a közvetlen alanyiságú és érzelmiségű líra, s nem csupán s nem is mindig elsősorban a közvetlen én-nyilatkozású és életrajziságú líra. A külső-belső indítású objektív tudatfolyamat leíró-megjelenítő-kifejező szubjektív sugalmú s egyedi karakterű elénk állítása van tetszéséhez tán legközelebb. Goethe és Shelley, Baudelaire és Browning, a kései Vörösmarty és teljes Arany vonzódásának igazi tárgyai a verses lírából. Meg az Ágoston-féle, a Zarathusztra-típusú, a Proust-szerű erősen vallomásos, de erősen reflektált gondolati-érzelmi szövetű lírikus próza. Mindenikből az, ami a világképért küzd és teremt is világképet, hisz minden nagy mű — mondatjuk véle újra meg újra — egy-egy újabb állásfoglalás a világgal, a léttel szemben. A politikát, a közéletet nem zárta ki, mint a világképért való küzdelem objektiválásának eszközét, lehetőségét, de magát a politikát, a közéletet csak alkalomszerűen vélte az irodalom tárgyának. Egy másik életszféra területe az, amely az irodalommal, a világképért való megküzdés szférájával rendszerint közvetetten, áttételesen van kapcsolatban. 4. Számtalan elméleti s gyakorlati kérdést lehetne, s bizonyosan kellene is még fölvetnünk. Időnk azonban elhaladt. Két kérdést ennek ellenére sem hagyhatunk érintetlenül. Az egyik az Európára korlátozódás kérdése. Babits napjai legmagasabb fejlettségű kultúrájának és irodalmának az európait tartotta, beleértve annak leányágait is. Nem hitt semmiféle európai felsőbbrendűségben; ez gyűlöletesen távol állt tőle. Potenciálisan minden más kultúrában és irodalomban el tudta képzelni és fogadni a történelem egy más szakaszán a vezető fejlettségi fokot. Napjaiban azonban nem látott egyetlen ilyen fejlettségű, ilyen mozgó szerkezetű, ilyen élő dinamikájú kultúrát és irodalmat, gondolkodást és világképalkotást sem. Az egyes keletiek, például, lehettek egykor ilyenek, de immár hosszas-hosszú időn át statikusakká, kötött hierarchiájúvá, pusztán hagyomány-átörökítővé lettek. Dinamikus történeti szerkezetét, úgy vélte, az adta az európai kultúrának, hogy az emberi lét egyetemes alapkérdéseit, alapcéljainak kérdéseit mindenegyes ember folyton jelenlévő kérdéseiként állította középpontba, mindenkire rásugallta a velük való foglalkozás kényszerét és fájdalmát, magasztosságát és méltóságát. A gondolkodásra kiválasztottak és jogosultak kasztját és a csak követésre korlátozottak tömegét ez a kultúra szerinte nem ismeri. A minden egyesre kötelező önalkotás, világképalkotás sürgető öntudatát ebben a kultúrában látta leginkább megvalósulva. A második kérdés a nemzeti kultúra és az egyetemes kultúra, a nemzeti irodalom és az egyetemes irodalom kapcsolata. Elválaszthatatlannak tartotta a kettőt. De a közös lényeget fölébe helyezte az elválasztó különbségeknek. Nem szemben áll a kettő egymással, de a sorrend kiiktathatatlan közülük. Ennek figyelembe vétele nélkül egyik kategóriával sem lehet jutni sehova. A magyar, az