Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében
Vitatkozik Dilthey-jel, noha sok rokonsága is van vele, s tán még több, akárcsak Péterfynek is. nem a konzervatív, hanem a konzervatív-liberális Rankéval, akinek híres tétele nála talán így hangoznék: minden kor nagy szellemei egyformán közel lehetnének és kellene is közel lenniök Istenhez. Mint Carlyle, •— akit nagyon kedvelt Babits, — úgy vélte, a kor nagy szellemei a kor karakterizálói, s vele együtt úgy gondolta, sőt föl is erősítette azt a néki, Carlyle-nak tulajdonított vélekedést, hogy azok a szerencsés alkatú korok, amelyeknek vannak ilyen nagy szellemei, s amelyek hallgatnak e nagy szellemekre; ugyanakkor idegen volt tőle Carlyle autokratikus kényszer-elve, mely szerint a tömegek kényszeríthetik is e követésre; ez liberalizmusával, egyéniség-tiszteletével nem fért össze. Itt Carlyle-jal szemben Macaulay szellemi rásugárzásos meggyőzésének demokratikus elvét részesítette előnyben. S épp ez az a pont, amelyen a kultúra, az irodalom kollektív fejlődésének s alkotásai egyedi lélekhez, egyedi igazság-szomjhoz kötöttségének Babitsnál mutatkozó látszólagos vagy valóságos ellentétét megragadhatjuk. S megragadhatjuk a kultúra örökös folytonosságának és örökös megújulásának nála mutatkozó felfogását is. Sehol sem került ez nála, természetszerűen, oly élesen előtérbe, mint az antik s az ókeresztény művelődés találkozási- és váltáspontján. Ügy látszott akkor, — mondja, — az igazság új és elementáris vágyának áldozatául esik mindaz, amit addig a lélek, a szellem kultúrában létrehozott. De nem ez történt. Az új igazságszomj nehéz küzdelem árán magába szívta a régi műveltség valódi értékeit. Nemcsak eszközeit, de revelációit is. S éppen azért tehette, mert ahogy egyéneiben differenciálódott, megérzetté, megvilágosodottá lett számára, hogy az erósz igazságra sürgetése s az Eszme igazságra vonzása dolgozott abban is. Osváthtal való keserű és döntő fontosságú vitájának értelme az igazság objektivitása lehetőségéről vagy szükségszerű szubjektivitásáról és relativitáról itt nyeri el magyarázatát. Osváth abszurdumig vitte az utóbbit, s így az irodalom szomját is egészében a keresésre korlátozta. Babits viszont az addigi keresések, szomjak és erőfeszítések eredményeinek védelmére, bővítésére, átörökítésére is alkalmasnak és kötelesnek tartotta. S részint itt kapcsolódik be az ószövetség kezelésének sokat hánytorgatott kérdése is. Akkor lett az ószövetség, Babits szerint, az európai irodalom része, amikor a kereszténységen át belekapcsolódott az ember egyetemes kérdéseinek feszegetésébe, amikor tárgyaiba, történeteibe, jelképeibe belévetült az egyetemes igazságra sürgető erósz s az igazsághoz, az önmagához vonzó Eszme energiája. Addig egy törzs, egy nép saját törzsi, saját népi sorsának belső ügye volt. Hogy irodalomtörténészek e felfogása helyességét bőven és joggal vitatják, nem kell mondanunk. S azt sem. hogy a hit tudósai is ezt tennék, akiknek nem törzsi ügynek számít az ószövetség, hanem kinyilatkoztatásnak. Részint azonban meszsze vezetne ennek tárgyalása, részint megint csak nem a mi tartományunk. Fontosabb, hogy e ponton oldódik némileg kora kultúrájára vonatkozó történeti pesszimizmusa. Nem valamely határozott, különösen nem valamely magabiztos, előíró, normarendet előre jövendölő elmélet révén. Egy-egy pillanatra fölvillant benne a kérdés másutt is, itt, e könyvében is, a szocialista tanok, s köztük a marxizmus nem töltik-e be majd ugyanazt a szerepet az ember és művészete számára, mint amit egykor a kereszténység. De, — érthetően, — hamar el is vetette ezt a lehetőséget; érthetően, mert a marxizmust lényegében itt is, mint gondolkodása legtöbb fázisában is, a materialista pozitivizmus egyik válfajának tekintette.
