Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
Egészen világos itt az, hogy Goethe valóban fontosnak tartotta az írásművek megértéséhez az élményeknek megértését, vagy legalábbis művéből való kiolvasását. Ez világos abból is, hogy Goethe volt az, aki a Dichtung und Wahrheit-et megírta, bizonyos tehát, hogy ő egyáltalán nem kívánta műveiben tisztán művei láttatását, hanem önmagát, életét; ha úgy érezte, hogy valami művészi és nagy dolog, az magában az ő életében alakul ki, s műve ennek csak jele; módok, ahogy ezt a nagy kincset, életét, lelkét a világnak tudtul adja. Az ő művei tulajdonképpen csak kikerekítései voltak az életének, maga az igazi mű önmaga volt, az ő élete, és ebben Goethe nem áll egyedül. Viszont újabb példákra is hivatkozhatunk, például O. Wilde híres mondására, hogy a „napjai — a szonettjei"; emberekre, akik műveiket csak maguk szegényes jelének érezték, csak az egyetlen, bármily kezdetleges eszközéül annak, hogy önmagukat a világnak oda tudják adni. Azonban az is világos, hogy nem minden költő gondolkozott így. Ellentétét látjuk olyan írókban, mint Heredia, akinek nem napjaihoz voltak a szonettjei, hanem aki megírta papíroson szonettjeit, és ezek megértéséhez valóban semmi szükség nincs életének ismeretére, mintha semmi közük nem volna egymáshoz. Nem is volt! Az író szándéka a döntő tényező, és kétlem, hogy másképp lehetne eljárni a kritikusnak, mint egyéni szempontok szerint. Miért? Mert a műalkotás úgy ahogy van, egy szépség és egy közlés. Akár szépség, akár közlés, azt kell nézni, mi volt az, amiből az író a szépséget össze akarta állítani, vagy mi volt az, amit ki akart fejezni? Goethe kétségkívül azt a nagy szépséget, amit a világ elé akart adni, azt életéből és műveiből állította össze, a művei csak kikerekítették és érthetővé tették az ő életét. Heredia minden szonettjében — az életétől teljesen független — szépséget akart adni. Goethe önmagát, életét akarta kifejezni. Heredia más valamit, egy más dolgot, amelyet ki is fejezett a szonettekben. Az író szándékát absztrahálni tehát nem lehet. A kérdés, minthogy az irodalom expressio: mit akart az író exprimálni? Annak, hogy mit akart exprimálni, ki kell tűnnie a műből, mert hiszen azért tökéletes az expressio. Tehát nem lehet egyoldalú szempontot követni, a kritikát az élmény vizsgálata elöl elzárni, de nem lehet erre korlátozni csupán elveit. Az esztétika azt mondja: ahhoz, hogy én egy szép táj szépségét átértsem, ahhoz nem kell kutatni, hogy az a szép táj hogyan állt elő, nem kell nekem a geológiai alakulatok tudományába belemennem. A táj szépségének titka nem fekszik a geológiai alakulatokban. Igen, de az emberi élmény nem valami holt geológiai alakulat, hanem a szépség szándékával alakított és alakuló valami, nem mellékes tehát itt az a szándék, amely alkotta, és a kritikusnak előzetesen igazodnia kell ehhez a szándékhoz. Itt is első fontosságú a híres angol kritikusnak, M. Arnoldnak az a mondása: „a kritikus első kötelessége az alázatosság". Már most, ha ilyen feltevésekkel nézünk az élmény-teóriára, azt fogjuk látni, hogy az élmény ugyan nem mellékes a kritikus szempontjából és nem elhanyagolható, mégsem láthatjuk benne az irodalmi változásoknak fő mozgatóerejét és egész titkát, és hogy mennyire igazam van ebben, azt legjobban mutatja egy pillantás az irodalomtörténetre, a tapasztalásra. Sem az egyéni, sem a kollektív élmény soha nem volt tulajdonképpen alkotója és nem lehet megmozgatója az irodalmi megújulásnak. •— Sem az egyéni élmény, mert hiszen ha ez így volna, akkor olyan korok volnának az irodalomban a legproduktívabbak, amelyben az egyéni élményre legtöbb alkalom nyílik. Most a háború után, amikor mindenkinek olyan nagy élményei voltak, az iroda-