Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

melyet eltölt az erós, eleve kettős, s így kettős következésű maga a keretébe foglalt, az őt kitöltő Erós is. E kettősség sajátos fölismerése, vállalása, megvallása s a lebírásáért folytatott küzdelem mibenléte Babits harmadik s negyedik karakterisztikus ágostoni vonása. Kedvvel, sőt, szinte kéjjel idézgeti Babits Charles Lamb-ot, aki szerint Ágoston az a szent, akit leginkább gyűlölhetnek az anyák, s az, akit viszont Schopenhauer meg ujjongva ünnepelhet. Az emberi lélekben eleve benne rejlő rossz tényének, az eredeti bűn tényének föltételezése beszélteti, szerinte, így az egyiket is, a másikat is. Csakhogy Ágoston, Babits úgy látja, hatalmas megrendülés nyomán és árán kimenekülést küzd ki. Hatalmas megrendülés nyomán és árán: mert olcsó, utópisztikus monizmussal, teleológiával nem elégedhet meg ez a vesékig kétkedő lélek, — és ugyan milyen Eszme, milyen Igazság, milyen Isten az, akinek emanációjában, lényegkiáradásában a gonosz, s nyomán a kárhozat is benne foglaltatik? Ám a minden lélekben ott lakozó szomj az igazság, a lényeg, az eszme iránt — s az Eszméből —, vagy mint spinozisztikusan mondatja Ágostonnal Babits — a Világiélekből a minden lélekre rásugárzó vonzás, az illuminatio veritatis segedelme képessé tehet minden lelket, hogy megküzdjön a gonosszal. Társak szeretete, tanácsa, tapasztalata segíthet ebben, de a döntést végül is kinek-kinek folytonosan magának kell megejtenie. Üdvözíteni senkit nem lehet, üdvözülni mindenki üdvözülhet. Babits Ágostonját a hit és a híves tudorai bizonnyal s nem minden ok és jog nélkül vádolhatnák antropomorfizáltan teleologikus, emberiesítetten célelvű istenképpel, s a jó és a rossz feloldásának pszichologizmusba vesző dialektikájával. Mint ahogy magát Ágostont sem ok nélkül érte ilyen vád, amely vád mások száján viszont, különösen a hegeli felfogáshoz közel állók száján érdem és dicséret. Mindez azonban már nem a mi tartományunk. Mi elégedjünk meg annak a megállapításával, hogy az emberi természet, s benne az erós ez eleve adott kettőssége s annak ilyetén való feloldása, avagy — mondhatnánk sok bölcseleti szakíróval —: ágostoni dialektikája lehet az egyik legdöntőbb vagy éppen a legdöntőbb pont, amely oly mélyen kötötte Babitsot ehhez a felfogáshoz. Mindenesetre emberképének is, de irodalomfelfogásának is statisztikailag is pontosan igazolható egyik kulcsfogalma, egyik kulcsszava az a szomj, az a szomjúság, amely a lélekben él s amely a lélekre sugárzik, s amelynek erejével a lélek fölébe kerekedhet az emberben lakozó gonosznak. Szinte nincs egyetlen olyan, főleg általa kedvelt nagy költő, akiről szóltában központi helyet ne foglalna el a szomj, a szomjúság szava és fogalma. 3/b S ide, az emberi természetben rejlő adottságok és lehetőségek latolásába kapcsolódik világképének ifjúkorából hozott második eleme, iskolás műveltségének s fiatal önművelésének bölcseletien értett pozitivisztikus légkörű karaktere. Míg azonban az előbbi köré, a maga sajátos módján értett keresztény öröksége köré egyre inkább az általa becsült szemléleti s magatartás-értékek kristályosodtak ki, — ez utóbbi körül, a pozitivista örökség körül azok a minőségek csapódtak le, amelyeket egyre mélyebb kétellyel és ellenérzéssel szemlélt, annak ellenére, hogy sok részelemet tartott meg ez irány összetevői közül is. Egészen ifjan, tudjuk, filozófusnak készült, s természetszerűen fogadta be nagyobb diákként, kivált egyetemi polgárként a kor ez uralkodó áramlatát.