Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Németh G. Béla: Világkép és irodalomfelfogás Az európai irodalom történetében

Azt a pozitivizmust, amely akkor már és akkor még az átlag tudatában jól megfért azokkal az irányokkal, amelyek később látszólagos vagy valóságos ellenfelei s részben legyőzői is lettek. Annál könyebb volt megférnie, mert majdnem mindenütt, nálunk meg különösen nem annyira filozófiai irányként vagy éppen rendszerként, hanem tudományos szemlélet- és módszerként volt jelen, amelyből könnyű volt különböző elemeket más szemléletekbe átvenni és beépíteni. Ezt tette az ifjú Babits is, naiv eklektikussággal legkorábbi dolgozataiban. Két egyszerre nagyon frappáns és nagyon lényeges elemet emeljünk itt ki. A létharc tanáét és tételét s a biológiai és környezeti meghatározottság doktrínájáét. A gyenge, az életre nem való szükségszerű pusztulását igazi szociáldarwinista hittel és türelmetlenséggel vallja, vállalja, helyesli. S egyetért a környezeti s biológiai determinációs felfogással. Spencert mint tekintélyt idézi e korai korszakában, s büszkén mondja magát (pozitivista értelemben vett) szenzualistának. Később, ahogy bővült történeti olvasmányélménye, mélyült világnézeti meditációja, mindez ellenkezőre fordult nála, s így, ezáltal az ellenérzés góca által lett e szemlélet karakterisztikussá világképére. Két olyan elvét e szemléletnek, mely kezdettől domináns volt reá tett hatásából, a miliőbefolyás elvét s a szenzuális érzékelés elvét azonban — említettük — megtartotta. Igaz, mindkettőt átlelkesítette, átszellemítette: a szellemi atmoszféra hatásává az egyikét, a lélektani érzékelés és folyamat indukáló energiájává a másikét, s mindkettőt alárendelte a mondott ágostoni dialektikának, az eszme iránti, lelkünkben lakozó szomjúság s az eszméből lelkünkre sugárzó vonzás egységének. Ezek s többi fönnmaradt pozitivista vonásai mindenek előtt a lélektan körébe vágtak, a tudat észlelő és emlékező mecahnizmusát és szerepét írták le és határozták meg. Többnyire oly pszichológusok nevéhez kapcsolhatók, akik leszakadtak a Wundt-féle pszichofizikai statisztikai kísérleti iskoláról, szembefordultak vele vagy éppen már frontot is alkottak ellenében, — jórészt a belső önmegfigyelés és annak meditációs (enyhén praehusserl-es) feldolgozása jegyében, lett légyen szó akár Jean Philippe-ről. Carl Stumpról, Otto Weinigerről vagy a Babitsra legnagyobb hatású William Jamesről. Irodalomtörténete keletkezése korszakára, mindenesetre, világképi s irodalomfelfogási tekintetben a pozitivisztikus iránynak — amelyet ő is gyakran azonosított a materializmussal — benső ismeretéből következő veszélyek érzete lett tudatában a döntőbb. Egyetlen Babits-, sőt egyetlen kortanulmánynak nem szabad idézetlenül hagynia, amit ekkor az ifjúkorában általa is tisztelt Spencerrel kapcsolatban mondott: „A Nyugat (ti. a nyugati világ) legmagasabb szellemei eközben [. ..] a Semmivel harcoltak, a hitetlenség démonával; egyelőre magában a harcban, a szembenézés bátorságában keresve megnyugvást a szívnek, vagy legalább foglalkozást az értelemnek. Holott egy filozófus, Herbert Spencer, körülbelül épp ez időben távolította el a hit és hitetlenség problémáját, mint «megismerhetetlent». Könnyű a filozófusnak, de mit tegyen a költő, akinek az élettel van dolga, az érzett és szenvedett élettel, amelyhez a halál is nagyon odatartozik!" S ha egy-egy ekkori jeles Babits-kortárs marxista is, nem kis egyoldalúsággal, a maga ekkori irracionális ráció-mitosza alapján vezette le a barna pestis ún. filozófiáját, Babits legalább akkora szerepet tulajdonított ez ún. filozófiák „hitelesítésében" ezeknek a pozitivisztikus nációnál- és szociáldarwinista, természettudományos rációval és kiválasztódási törvényekkel hantírozó felfogá-