Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)

Mondtuk már, hogy az irodalmi tehetségek csoportosan jelentkeznek, de nem minden generáció hozza meg őket, vagy nem könnyen hozza meg őket mindenütt. Ez természetesen kiszámíthatatlan, s a jelenlegi megteremtése az öröklés csodálatos törvényszerűsége szerint történik. Hogy ki a zseni? A nagy író, aki megalkot új közléseket, rámutat arra, hogy bizonyos csoportját az élményeknek, amelyekhez hasonlót eddig nem tudtak közölni vagy amelyekhez hasonlóknak exprimálására eddig nem gondoltak, ki lehet fejezni. Amint a nagy író egy ilyen élménycsoportot felfedez, formalehetőséget ad ezáltal a hasonló élmények kifejezésére, éppen azáltal, hogy műfajt teremt, hasonló élmény kifejezésére alkalmas eszközt (stílus és kompozíció keresést): és így azoknak az íróknak is van lehetőségük [kifejezni az újat], akik általában nem olyan nagyok, hogy maguk meg tudták volna látni a közlésre valóknak ezt az elhanyagolt csoportját, ezeknek most utat nyit, könnyebbé teszi az utat, hogy ezek maguk is közöljenek hasonló élményeket, amelyek szintén egészen új élmények, de amelyek valami rokonságban mégis vannak azokkal, amelyeknek a közlését az új, nagy író már megcsinálta, amelyhez hasonlóknak közlésére tehát formalehetőséget nyitott. Ilyenformán ezek az irodalomban úgy jelentkeznek, mint a nagy költők bizonyos cortége-e. Minden nagy író új utakat tör, amelyen követik, és eszközöket ad, hagyományozódó eszközöket ad, nem egészen ugyanolyan, de részben hasonló élmények kifejezésére. Mármost, ha ilyen módon nézzük az irodalmat, láthatjuk azt, hogy kutatásaink körében egy eredményre hoz mindent — kritikai fejtegetésünkben, a nemzeti és műfaji felosztású irodalom történeti kritikájában is —, tudniillik arra az eredményre, hogy a felosztás alapja csak valami időbeli lehet. Az első alkalommal azt láttuk, hogy ez az időbeli összefügg valahogy a világnézeti élményváltozásokkal. — Másodszor kutatásunk gazdagította ezt az eredményünket azzal, hogy mindig a nagy író, az egyéniség az, aki az új élménylehetőségeknek közlésére utat tud nyitni, s ezáltal megteremti az új irodalmi iskolát, — hogy így fejezzük ki magunkat. Az ily felosztás azonban, bárhogyan tekintjük, rendkívül határozatlan marad, s nem ad alkalmat arra, hogy pontos kategóriákba tegyünk bele mindent. Ilyenformán, ha megkíséreljük az eredmények alkalmazását, azt kell mondanunk, hogy nincs esztétikai szabály, amit a priori műformákba lehetne levezetni. Nem lehet megállapítani, hogy az irodalmi műveknek ilyen és olyan fajtái lehetnek, s az ilyen fajtájú irodalmi művek, ilyennek és olyannak kell lennie, mint ezt egyes poétikák teszik. Ezt pedig azért nem lehet tenni, mert a priori megállapítható műformák sincsenek, hiszen mindent csak a történeti fejlődés hoz létre. Minden új közölnivaló megteremti a maga új formalehetőségeit, műfaját. Minden új világnézet meg képes teremteni a maga közlésére azokat a közlő eszközöket, amelyek egyedül fejezhetik ki. Tehát a priori szabályról nem lehet szó. A műforma mindig a tartalomhoz igazodik, a közlésnek olyannak kell lennie, hogy pontosan kifejezhesse azt az egészen új, még soha eddig nem volt közölnivalót, amely most tűnt fel először, nem lehet előre kiszámítani, hogy ilyen közölnivalóra milyen közlés lesz alkalmas. Nem lehet esztétikai, költészeti szabályokat adni, legfeljebb utólag lehet konstatálni, hogy ennek az írónak a kifejezésre milyen alkalma volt, vagyis a műformáknak legfeljebb ilyen módon lehet bizonyos kategóriáit megállapítani. Ez a mód pedig nem a közölnivalókat kategorizálta, mert hiszen a lehetséges közölnivalók száma kétségkívül végtelen. Mindig lehetséges bizonyos típu-