Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
DOKUMENTUMOK - Babits irodalomelméletének öt egyetemi előadása Szabó Lőrinc lejegyzésében (1919. május 7., 8., 12., 14. és 15.)
túrát kapott, örökséget vett át az őseitől, amely mindig valamivel több, mint az előző generáció öröksége. Tehát az irodalmi és szellemi kultúra hagyománya valamivel, egy réteggel többet tesz ki az új generáció lelkében, mint a régiében. Az évszázadok alatt az, ami öröklődött így nem ösztönzi a fiatalokat. Azok a közös viszonyok, amelyekben élnek, s amelyek már nem ugyanazok, mint apáink életében voltak, tehát így már önmagukban ösztönöznek, mert az öröklött mentalitás nem akar beilleszkedni az azóta megváltozott miliőbe. Ez ellen az elmélet ellen a következő észrevételünk van. Az öröklött intellektuális kultúra a generáció minden tagjánál ugyanaz, vagy legalábbis valami közös a generáció egyes tagjaiban, s nem mint egyéniségeket jellemzi őket, hanem mint a generáció tagjait. Márpedig az irodalmi változtatást az író, mint egyéniség csinálja. így ugyanez a megjegyzésünk a miliő szerepére vonatkozólag is. Ha igaz, amit Brunetiere állított, hogy az ő tette a kritikában ugyanaz, vagy hasonló ahhoz, amit Darwin tett a természettudományban, hogy tudniillik míg Darwin előtt az állatfajok változásának okát a miliőben keresték (gondoljunk Taine elméletére 13 is, aki az irodalomban minden változást a miliőre, a moment-ra vezet vissza, ami azt jelenti, hogy a viszonyok, amelyek között az író él eltérők, s aztán itt a pillanat, ahol ez a változat érvényesülhet), ha igaz, hogy ezt az elméletet Brunetiere túlhaladta, amikor figyelmeztetett, hogy a fő alkotóerő — épp úgy, mint az állatfajok alakulásánál — nem a külső viszonyokban keresendő, hanem abban a belső, új változásban, amely egy új egyéniségben végül megjelenik, s amely az új viszonyok közt jobban tud érvényesülni, vagy legalábbis éppen annyira mint a viszonyokban és magában az egyéniségben is, amennyiben ez ténylegesen igaz (mert hiszen a viszonyok, mint amilyen a miliő, soha meg nem magyarázhatnak egy zseniális irodalmi alkotást, mert nem értenénk meg, hogy más miért nem teremtette meg?), — akkor a zsenialitás a kultúrában valami olyan alapokon kell hogy nyugodjon, amelyek nem a viszonyokból, hanem magából az író lelkéből jönnének. Miért becsüli ugyanazt a művet jobban ugyanannak a generációnak egy másik tagja, ki ugyanazt a kultúrát örökölte? Tehát nyilvánvaló, hogy a generáció fogalma nem elégíthet ki teljesen bennünket, hogyha az egyéniség átalakító erejét valós fontosságában tudjuk megérteni. — Hiszen még más ellenvetésünk is lehetne a generáció fogalmára. Nem nagyon gyakori fogalom, ritka az elkésett író. Gondoljunk Mikes Kelemenre, aki ugyanis a hanyatlás korának írója, kora történésze, mondjuk tulajdonképpen, de egész lelki alkatával nem ebbe a nemzetietlen korba illeszkedik, hanem az előbbi generációnak az irodalmába, az erdélyi memoárok írói közé. Tehát van olyan író, aki egy generációval elkésett a saját generációjától, de ugyanúgy lehet hogy van eZőre törtető író, akinek a generációja még nem jött el, amilyennek Csokonai érezte magát, aki azt mondta, hogy őt a XX. század fogja megérteni, — akinek végül is az irodalmi ízlés igazat adott. Vagy akinek Stendhal érezte magát, aki úgy érezte, hogy a jövő század írója, akinek szintén igazat adott az ízlés fejlődése. Tehát vannak így előre siető írók, a generációjukra várakozók; s vannak a valóban elkésettek, akiket, ha ez a név nem lenne kissé becsmérlő, epigonoknak lehetne nevezni. így tehát a generáció fogalma talán nem egészen fogadható el egy pontos, tudományos felosztás alapjául. Az igazi felosztásnak hasonló vague-nak kell lennie; hasonló, de kevésbé fontosnak. 13 Hyppolite Adolphe Taine: Histoire de la littérature anglaise. (1863.)
