Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában
látok okot, hogy itt revideáljak — az egész magyar irodalmat tekintve egyike az erkölcsileg legmélyebben elkötelezett, a béke és az emberség ügyéért legbátrabban harcoló életműveknek. A kor szorítását átélve, látva a napról napra növekvő náci fenyegetést, Ausztria bukását, Csehszlovákia szétbontását, a billenékeny magyar államvezetés katasztrófát sejtető bukfenceit, az irracionalizmus, a fajelmélet robbanásszerű terjedését, s ugyanakkor bizonyos kisebb tehetségű írók nyílt vagy sminkelt árulását — mindezzel, hogy így mondjam, rnaga a történelem igazolta számomra a ,maga durva tényeivel a babitsi tanítás igazságait. Az verte a fejembe, csöppet sem kíméletes tanítóként, egy életre szólóan az erkölcsi állásfoglalás követelményét. Azt, hogy egyedül a távolságot tartó, a belső parancsok szerinti beszéd az, ami írói beszéd. A történelem tanított meg Babits példájára mintegy ujjal mutatva, az irodalom önállóságának, viszonylagos immanenciájának feltétlen szükségességére, melynek hiánya, mintegy automatikusan megsemmisíti az írás erkölcsi talapzatát. A Babits-esszék lázas olvasójaként, a határait ismerő racionalizmuson túl, talán ez volt a legfontosabb, amit egyszer s mindenkorra elsajátítottam. Tanulni persze, sok minden mást is megtanultam közben, oly rengeteget, hogy felsorolni is nehéz. Az irodalmi múlt árnyaltabb szemléletét például, Vörösmarty igazi szerepét, Petőfi másik arcát, Ady okosabb és rendíthetetlen szeretetét, a népinek, mint forrásnak s nem mint célnak, s pláne nem mint faji rezervátumnak a becsülését. Stb., stb. Szálankénti visszagombolyítás helyett, megpróbálom e rengeteg mértékét s dimenzióját másként érzékeltetni. Egy-két nappal Babits halála után, de az is lehet, hogy a halálhírt követő napon, Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt Szabó Zoltánnál töltöttem az estét. Augusztusi meleg volt, kint ültünk a félhomályos Gül Baba utcai kertben. A mindnyájunkat betöltő roppant szomorúságban, melyet kiszámíthatatlan jövendőnk kétségei is színeztek, Halász Gábor arról kezdett beszélni, hogy alig néhány nappal ezelőtt járt a betegnél és hogy a beszélgetőfüzetek segítségével, bólintásaival és fej rázó nemjeivel még egyre úgy tudott vele szót érteni az irodalomról, mint soha senkivel. S hozzá tette, nem hitt a közeli halálában, természetesnek vette, elvárta a sorstól, megadja a betegnek az elégtételt: megéli a háború végét, a pusztítók pusztulását. Miközben Halász tétova szavakkal aZt rakta körül, milyen erőtadó biztonság volt számára Babits Mihály léte, nekem eszembe jutott az a pár évvel előbbi kemény és személyes vita, A nemzedéki kérdés vitája, amelyet Babits és Halász éppen Az európai irodalom története kapcsán egymással vívtak. Eszembejutott, hogy Halász Gábor elutasító kritikájára, miszerint az ő nemzedéke se dogmát, se tanítást nem vett át Babitstól, mit válaszolt Babits. Nemrégiben olvastam akkor újra, s most ide idézem azt, aminek a lényege felpárádzott bennem. ,,Igaz-e, hogy ennek a nemzedéknek irodalmi dogmái olyan teljesen függetlenek az enyéimtől? Csakugyan »másöktól« kapták ők a tanításokat, s gondolataimból rájuk »semmi sem következik«? írásaikból ennek éppen az ellenkezője tűnik ki. Ha Halász Gábor cikkét olvasom, ebben éppúgy, mint régebbi dolgozataiban, minduntalan fölismerem a saját gondolataimnak visszhangját vagy továbbfejlődését: még ahol a cikk éle ellenem fordul is. [. . .] Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak a másik irodalmi »vezere« nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden írásában egy kicsit engem támad és »revideal«, oly különös dühhel, amely már igazán megtisztel [. ..] Különös tanítványok! [. . .] mert, amit megtagadnak, akaratuk ellenére is tovább él bennük [. ..]."
