Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

Az jutott eszembe, hogy ha felemelő is, nehéz lehetett közvetlen tanítványnak lenni; hogy jellem kérdése, hogy a nagyságnak ezt a nyomasztó közelségét ki hogyan állta. Hogy az elkerülhetetlen viták múló összecsapásain túl, kellett-e vagy nem a mesternek tévtanaik ellenében „paizzsal és dárdával" kiszállnia — ma is érvényesen, ma is érvényes igazáért. Halász Gábor ellenében dehogyis kellett. S az is eszembe jutott, hogy végül is utókornak lenni más. Kevesebb, de zavartalanabb. Legalábbis akkor így gondoltam. Amikor néhány év múlva, 1946-ban — de mintha egy század múlt el volna közben — barátaimmal, a háborúból megtért fiatal írókkal szerkeszteni kezdtem az Üjholdat, természetesen írtam fel címként a bevezető cikkre: „Babits után". (Kellő tapasztalat híján még nem tudtam, bárha evidens is, akkor sem szabad egyetlen példakép nevéhez kapcsolni egy folyóiratot, melynek közelebbről vagy távolabbról az irodalmi múlt tágas egésze a mintaképe; új folyamágyában természetesen hömpölyög sokféle forrás vize.) Mégha a magam gondolataiban (hellyel közzel) vagy mondataim lejtésén — utólag visszatekintve — fel is fedezhettem a mesterét. A Babits uíánnak például különösen azon a befejező részén, melyben a korszak korán jelentkező, szektáns irányító igényével szemben védeni kényszerültem az irodalom immanens létét, autoritását. Védeni a közszintre szállítás, a szolgává degradálás ellen. „A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegényék álruháját kényszerítjük magunkra. Művészet csak akkor maradhat fenn — visszhangoztam Babitsot —, ha a legmagasabb igényeket támasztja önnönmagával szemben. íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni." A történethez még hozzá tartozik: e nyilván Lukács Györgyhöz és követőihez adresszált mondatokért meg is kaptam Lukácstól — nyomban az első szám megjelenése után — a kioktató bírálatot. Babits — fejtegette velem szemben — semmiképpen sem vízválasztó, sem nem határkő. A kiindulás, a szemlélet egyaránt téves. ,,Ha Lengyel Balázs — írta tanulmánya összegezéseként (Fórum, 1946. 1. sz. 115. 1.) — ezt az individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a negyedik nemzedék lírájának központi témáját." A korabeli viszonyakkal tisztában nem levő olvasó számára meg kell világítanom, Lukács sommás ítélete bár politikailag volt fenyegető, de nem kiáltott mindjárt ügyészért. (Még csak 46-ot írtunk, s nem 49-et.) Annyi történt csupán, hogy az irodalmat irányító politikai igény felerősödvén, a folyóirat 1948 nyarán megszűnt, és az 1951-ben tartott írószövetségi közgyűlés szónoka jelenthette a tagságnak: „felszámoltuk a babitsi l'art pour l'art hervadó virágát, az Üjholdat." Magam pedig egy negyedszázadra gyakorlatilag kiszorultam a kritikai életből. Egy negyedszázad az emberi, írói életben meglehetős időtartam. Nem mondható tán túlzásnak, amit e beszámoló elején írtam, hogy az apám által annakidején drágállott Babits-kötet csákugyan sokba került. Nekem. Igaz, a Babitsélhiény, amit belőle és a további köteteiből kaptam, a nehéz években vigasz és kárpótlás volt sokmindenért. A mérleget azonban mégsem ez hozza egyensúlyba. Az emberi elme — ha küzd ellene, ha sem — szarka természetű. Ami megcsillan neki, eltulajdonítja, s a legjobb hiszemmel képes kérkedni vele. Babitsot olvasva hányszor pirít rám szövege, mikor ott egy-egy régtől hangoztatott „saját" gondolatomra bukkanok. És épp az irodalmat illető alapeszmék