Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában
De a hangjáról van, a versről van, a vers hatásáról van. Annak az emelt, szorított torokhangon kántáló s a sorvégeket hosszan elnyújtó, kiéneklő versolvasásnak tónusát, dallamvezetését ma is fel tudom idézni. A hangot, Babits versolvasó hangját csaknem imitálni tudom. Ez ennek a „találkozásnak" egyetlen személyhez kötött emléke. A többihez, ami történt, már nem vagy csak alig kellett a költő eleven jelenléte. Csak a vers kellett és a versolvasó. A felkavaró és a mű szépségével betelni nem tudó műélvezetre nincs szavunk. Csak azt tudjuk, hogy fiatalon, fogékonyságunk teljében van benne valami eksztatikus (s ezt is csak utólag, fogékonyságunkat valamelyest vesztve regisztráljuk). Van benne valami lényünk legmélyét hullámoztató, valami viszszatérésre, ismétlésre kényszerítő, egyfajta csillapíthatatlan. Űjra és újra elolvasni a verset? Persze, természetesen. Betéve megtanulni? Ahogyan másnap, harmadnap Szilágyi János Györgynek a latin órán emlékezetből lejegyzett cédulájáról megtanultam? (Szilágyi kitűnő tanárunknak, Máthé Eleknek óráján ráért leírni, a latin már akkor a kisujjában volt.) Igen, de a kapcsolat, az ilyen kapcsolat így se nyugszik el, így se hül ki; él, dolgozik tovább, vele marad az emberrel. Beleépül, részévé lesz. De miért éppen ez a vers, a Mint különös hírmondó? Nagy vers persze, a babitsi oeuvre-ben is legnagyobbak közül való. De hogy egy tizenhétéves diák éppen attól rendüljön meg, éppen az váltsa ki benne a műélvezet legteljét, hogy a költő elmondja: itt az ősz, jön a tél, jön a halál, ezen ma is csodálkozva töröm a fejemet. S csodálkozásom nyilván abból fakad, hogy valamiként szűkösszemélytelenül fogjuk fel az olvasó és a költő viszonyát. Hogy ez a kapcsolat a valóságban alanyibb, érzelmileg dúsabban telített, a rokonszenv és az átélésazonosulás szálaival szorosabban egybekötött, mintsem gondoljuk. Egyszer már leírtam — s véletlenül éppen Babitsról beszélve —, hogy a költő, a nagy költő rokonunk, gyakran jobban ismert, mélyebben szeretett a vér szerinti rokonainknál. Véletlenül éppen Babitsról beszélve írtam volna le? Nem hiszek ebben a véletlenben. Emlékszem ugyanis a rokonságot végletesen megpecsételő időszakra. Éppen az érettségire készültem, az úgynevezett érettségi szünetben. Megkaptam akkor Nyugat-illetménykötetként vagy megvettem a Versenyt az esztendőkkel című kötetet. Már nem emlékszem. Csak arra, hogy pihentetőül, a rámkényszerítétt, szorongó tanulás idejéből, tíz perceket, negyedórát-félórát ellopva, szüntelenül Babitsot olvastam. Ma is érzem a boldog megkönnyebbülést, a felszabadulást, amikor a számomra ugyan nem idegen, de végül is teljességgel fölöslegesen memorizált matematika és fizika tételek világából magamat kivonva, újra és újra visszatérhettem hozzá. Pedig mihez tértem vissza? Egy szenvedő ember, egy távozásra készülő búcsú-szavához. Nemcsak a Mint különös hírmondó adja tudtunkra a kötetben, hogy jön a tél, jön a halál; ezzel a sejtelemmel telített az egész, ha a közvetlen halálközelséget jelző ősz és tavasz között és a Balázsolás későbbi vers is. De a Babits-oeuvre-ben a Versenyt az esztendőkkel mindenesetre új hang, vele kezdődik az öregkori költészet. A betegség élményfelnagyító ereje és ez az elnyomhatatlan halál-sejtelem, mintha nemcsak magáét az életét, hanem az élet egyszerű dolgainak értékét is magasabbra növelte volna Babitsban; mintha a búcsúzó szavakban több melegség, intim líraiság törne felszínre az előzőkhöz képest. Mintha a közvetlen érzelem a tárgyiasítás torlaszait megkerülve, nyílt lírai érként futna itt tovább. „Dalolnak lelkemben — mondja Babits — paplanom virágai". Egyszerű, mindennapi virágok. A
