Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

művét ismerve, gyanakszom. Mindenesetre a folyóirat (számaival és a hozzájuk kapcsolt illetménykötetekkel) a korabeli irodalom legjavát adta. Miatta, no meg a József Attila-i pálya betetőzése miatt tekintek vissza úgy a harmincas évekre, mint századunk irodalmának kimagasló évtizedére, mely gazdagság­ban, kezdeményezésben és színvonalban mindjárt a tízes évek után következik. Olyan művek kerültek frissen a kezembe, első megjelenésük pillanatában, mint Babits Az európai irodalom története, mint az Illyés által utolérhetetlenül válo­gatott posztumusz Kosztolányi kötetek, az Ákom-bákom, Lenni vagy nem lenni, Erős várunk a nyelv, Illyés Puszták népe és Petőfije, Nagy Lajos A falu álarca és nem utolsó sorban Babits Könyvről könyvre című kritika- és elmélkedés­gyűjteménye. A Könyvről könyvre kritikáit, irodalmi elmélkedéseit persze jórészt olvastam már a folyóirat számaiban. A Nyugat számait forgatva szoktam meg, hogy a folyóirat-olvasást a tanulmányokon és a kritikai rovaton kezdjem, s csak utá­nuk, mintegy a számot már kicsemegézve, jussak el a versekig, majd legvégül a szépprózáig. Hogy akkor mi ragadott meg Babits kritikusi gondolkozásában, mely sohasem csupán a puszta műre szegeződött, hanem természetes körül­tekintéssel taglalt általános irodalmi, sőt életszemléleti kérdéseket, nem tudnám ma már megmondani. Nyilván maga ez a gondolkozásmód, és nem a gondolko­zás tárgya, hiszen a tárgyalt művek nagyobb részét nem ismertem. De valami jellemzőt és különöset azért mégis tudok itt mondani: engem a népi irodalom kimagasló műveihez Babits juttatott el. Illyés Puszták népén és Petőfijén ke­resztül (mindkettőt a Nyugat adta a kezembe és Babits ajánlotta) érkeztem el szellemi fejlődésemben a valóságfeltáró falukutató irodalomig s szegődtem ké­sőbb, ez már 1937-ben volt, a Márciusi Front hívéül. De előbb más történt: láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. He­tedik gimnazista koromban, valószínűleg 35 elején. Hiába voltam Nyugat­olvasó, hiába éltem akkor éppen Ady-lázban, hogy nyomban a lázas Koszto­lányi imádás kövesse, nem tartoztam a református gimnázium hetedik osztályá­nak szellemi elitjéhez. De ennek az elitnek velem szemben tartózkodó és iro­dalmi kompetenciámat ironikus hangsúlyaival mindig is kétségbe vonó vezetője, Szilágyi János György, a későbbi nagyszerű klasszika filológus, megszánhatott és nagylelkűen értésemre adta. hogy a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. És csakugyan még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits föl­olvasta, rossz lélekzetével küzdve elzihálta a Mint különös hírmondót. Milyen volt Babits szemtől szembe? Az embert, mondják, megcsalják az emlékei. De fordítva is igaz, az ember megcsalja az emlékeit. Atstilizálja őket, kiszínezi, felnagyítja. Annyi Babits­képet látva azóta, időbeli változásában is követhetve a képeken Babits feledhe­tetlen arcát, könnyű volna most összerakni belőlük, hogy milyen volt az a tizenhét éves fővel, először és utoljára megpillantott Babits. Könnyű volna „emlékezni" rá. De az emberi emlékezet, sajnos a látványt felejti a legsebe­sebben; vagy legalábbis a látvány területén működik a legkiszámíthatatlanabb, legkínzóbb kihagyásokkal. Nem tudom — emlékeimből legalábbis nem —, mi­lyen volt akkor Babits. Szikár, barnás, sötét? — úgy tetszik, lehet. (Mondják, mindig is ilyen volt.) Nem tudom, feszélyezett volt-e (mondják, mindig is az volt), gyötrött volt-e, betegségtől kínzott {az lehetett már), alig sejtem hogyan mozgott, milyen gesztusokkal olvasott fel. Nincs biztos emlékem sem alakról, sem arcvonásról.

Next

/
Thumbnails
Contents