Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

LENGYEL BALÁZS: A Babits-élmény nyomában Amikor 1928-ban anyám megvette Babits Mihály verseinek első összesített kiadását (Versek, 1902—27), azt, amelynek kék kötéses példánya ma is a könyvtáramban van, a könyvvásárlást gyerekemlékezetem tévedhetetlen rétege szerint családi szóváltás követte. Apám ismételt szemrehányása szerint a drága könyvet könnyelműség volt megvenni. Nem mintha szüleim nem lettek volna könyvvásárlók. Homályos üvegű könyvtárszekrényükben — akkoriban még nem volt divat a nyitott polc — sok minden kincsre találtam, akkor is, később is. Voltak első Ady-kiadások például, vagy az egykori szecessziós díszű első kiadások változatlan másod-vagy harmadkiadásai, volt rengeteg Magyar Könyvtár füzet — számomra később egész kincsesbánya — s nem kevesebb gyerekkori élvezetemre megvolt a teljes Mikszáth-sorozat. De akkoriban, 1928-ban, csak két évvel haladtuk meg az infláció megszűnését, 12 500 Koronát váltottak át egy Pengőre, csecsemő-infláció volt ez a későbbi Millpengőhöz és B-Pengőhöz képest, de azért tíz éves fejemmel éjszakákon át gyakran füleltem arra az izgatott beszélgetésre, amely szüleim hálószobájából fojtottan kihallatszott, s melynek témája mindig a pénz és a pénz volt. A Babits-kötet sokba kerülhetett. Vagy nekünk akkor sokba. Szegény apám nem tudhatta, hogy később, jóval az ő halála után, nekem még sokkal többe lesz, a fél írói pályámba kerül. Kiszámíthatatlan késztetés, puszta véletlen műve, hogy egy unatkozó gyerek vagy vigaszt kereső kamasz mikor nyit ki egy könyvet. Mikor feledkezik bele pláne versekbe. Gyereknek lenni rossz. Kamasznak lenni szenvedés. Milyen szerencse, hogy elfelejtjük, hogy nincs szenvedés-emlékezetünk. Csak a biológiai átalakulás tényei idézhetők fel úgy-ahogy, annyi például, hogy fiúként is évekig sajgó, duzzadt a mellünk és mintha agyunkat állandóan köd ülné, tompán, szomorúan, tétlenül meredünk bele a világba. Ez a biológiai emlék jelzi számomra, hogy két-három év azért eltelhetett, míg ez a gyűjteményes Babits-kötet olvasmányommá lett. De jelzi az is, hogy mit olvastam ki belőle. Mert arra már emlékszem. Az Anyám nevére szólt elsőként hozzám. Ez: „S lelkemben már ily fiatalon / nincs hajnal, semmi remény, / nincs hajnal semmi vidámság, / nincs hajnal, semmi öröm." Leleplezhetem egykori magamat: semmi okom nem volt „titkon búra hajolni". Szüleim jóvoltából a lehető legharmonikusabb volt a gyerekkorom. Babits a kamasz közérzetemet mozgatta meg, az objektív tényekkel semmiképpen sem indokolható elvágyódásomat. A soha meg nem elégedésével a korommal járó elégedetlenségemet. A világ-éhes nosztalgiájával a másra vágyásomat. Szellemi felülállásából belém talált az, ami benne kívülállás volt; ami őt is gyötörhette Szekszárdon vagy később Fogarason. A „nekem