Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lengyel Balázs: A Babits-élmény nyomában

nem volt barátom — nem is lehet soha"-érzése, a bamba bún borongás, a szív mindig csodára várása, a való fölött az álmok gyöngyös takarója. Az életemet elhibáztam-felismerés. Persze derülni lehet azon, ha egy kis kamasz egy nagy költővel így azonosítja magát, de az olvasás természete már ilyen. És hogy ilyen volt (ilyesféle), arra bizonyítékaim vannak. Elsősorban maga a könyv, a ma is őrzött példány, amelynek az első harmada, a fiatal Babitsot bemutató rész, összehasonlíthatatlanul használtabb, forgatottabb, mint a további. Másodsorban eleven emlékezetem a bizonyíték; mégpedig nemcsak abban a viszonylatban, hogy „így emlékszem" a történtekre — ez önmagában nem volna döntő —, hanem úgy, hogy az említett verseket és versrészleteket akkor megtanulva, betéve tudom ma is. A gyanakvás e bizonyítékkal szemben persze nem fölösleges. Hiszen ezt a Babits-kötetet és majd a későbbieket is, a legkülönbözőbb években és életszakaszokban újra és újra bújtam, gyakran heteken és hónapokon át forgattam az ösztönös memorizálás még egyre friss állapotában. A különböző memorizált rétegek egymástól való elkülönítése tehát elkerülhetetlen. Egészen világos, hogy a Messze . . . messze sorai, például a „Spanyolhon. Tarka hímü rét. / Tört árnyat nyújt a minaret. / Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon." egészen más életrétegből valók, mint az örök dolgok közé legyen híred beszőtt. Hiszen azt a cirádás és zseniális verskezdetet: „Üj diszharmóniát vakítson rád a lelkem, / hogy Egyiptom rovott kockáin lássalak / szárnyas griffek között, Nilus-öntözte telken / állj félig meztelen, nagy tiarás alak", ezt a szecessziós nyelvű, merész versindítást, melyet annyit szavaltam magamban, kiskamasz fejjel még nem érthettem — ehhez már Baudelaire-t is fogni kellett. Így igaz, de legyünk azért óvatosak az emlékezet-rétegek elkülönítésében. Egyre világosabb ugyanis: a versek élvezetéhez nem kellett Babitsot értenem. Amiként bizonyos lehetek abban, hogy a fiatal Babitsnak azt a belső lényegét, amit később annyira szerettem, nem is kapiskáltam akkor. Fogalmam sem lehetett a filozófiai problémalátásáról, amelyet fogni, megérteni felnőtt embernek, sőt — uti figura docet — még filozófusnak is — ha történetesen az irodalom iránt érzéketlen — meglehetősen nehéz. Lásd a Lírikus epilógjának és általában a fiatal Babits filozófiai álláspontjának tankönyvekig leszűrődött félremagyarázását. De hogy ne arról beszéljek, hogy valaki más, hanem arról, hogy magam menynyire nem értettem : két példával is szolgálok. Kedvenceim közé tartozott a Theosophikus énekek közül a második, az Indus, továbbá általában a Szimbólumok stanzái. Az Indus ismeretelméleti alászállás a végső megismerhetetlenig és dacos, tragikus szembenézés vele. Mi kapcsolata lehet ezzel a nagyszabású ősfilozófiai mozdulattal egy képzetlen gyereknek? Semmi racionális. És a stanzákkal? Azt persze még megérti, hogy „Ne mondj le semmiről. Minden lemondás / egy kis halál." Meg azt is: „Minden vágyad az Isten szava benned / mutatva, hogy merre rendelte menned". Bár közben sejtelme sem lehet a tétel Babitstól oly meglepő, síkos vitalizmusáról. De ott van a 4. a Nunquam revertar című stanza, melyben a latin kifejezés hatszor ismétlődik meg. Gyenge latinos voltam, sosem tudtam pontosan, hogy ez a Dante szájába adott kifejezés mit jelent, csupán annyit sejtettem — s azt is csak a versből és nem is a Dante életrajzból —, hogy valami nagy, makacs ellenállás fejeződik ki benne. És szó szerint így jártam a következő stanzával,, a Sárga lobogó cíművel. Itt nem hatszor, de négyszer ismétlődik meg az első sor, az a bizonyos „Szálljon a lelkem sárga lobogóval". Hányszor idéztem magamra büszke biztatását. Holott bár a versben benne van: „szabad, magányos, bús, beteg